Mára nagyot változott a foci – mondja Szikora György az 1995-ben készült interjúban. Kevesebb a labdát jól kezelő, villámgyorsan gondolkodó játékos, ezért az edzéseken is inkább harc, mint játék folyik. Az én időmben más volt a helyzet, mi bizony az edzéseknek is örültünk, vártuk őket, élveztük, hogy futballozhatunk. Ma már jól látható, hová vezet a fejlődés: vissza kell térnünk a technikához, ugyanolyan szépen, ötletesen és eredményesen kell majd a jövőben is játszani, mint ahogyan azt Puskásék vagy Peléék tették, csak még gyorsabban.
Mindez azt jelenti, hogy az edzéseken többet kell dolgozni a labdával, hiszen ez a játék nem haladhat az atlétizmus felé, mert akkor unalmassá, szürkévé válna, és elvesztené közönségét. Harmincöt éves koromig voltam aktív játékos, csaknem három évtizeden át futballoztam versenyszerűen. Most, negyvenhét évesen is betalálok húsz méterről a felső sarokba, oda rúgom a labdát, ahová akarom. Eltanultam a braziloktól meg Puskástól egy rúgásnemet: kis falsot teszek a lövésbe, a labda mintha mellé menne, de nem megy, beakad a hálóba a védők és a kapus nagy meglepetésére.
Ehhez a lövésnemhez nem kell annyi erő, a lábfej idomul másként a labdához. Most is hangsúlyozom azonban, hogy a rúgótechnikámat már gyerekkoromban kialakítottam Tardoskedden: a házunk tetejére felrúgott labdát hulltában mindig egy elképzelt, kiválasztott pont felé irányítottam, tehát mindig helyeztem a fejest, a két Móderrel pedig órákon át passzolgattunk egymásnak, vagy lövöldöztünk kapura. Ma is lefogadom bárkivel, hová rúgom majd a labdát, s ezt az edzéseken számtalanszor bemutattam a játékosaimnak. Persze, a meccseken fölé vagy mellé megy a labda, ha az edzéseken sem tudják azt belőni!
Az érzék mellett csak a rengeteg gyakorlás hozhatja meg az eredményt. Gyorsabb is lehettem volna, az tény, s akkor talán nemcsak 64 gólt érek el az első ligában. Mégis azt mondom utólag, hogy nem voltam lassú, mert ha netán beért a védő, nehezen tudta tőlem elvenni a labát, hiszen azt a testemmel mindig fedeztem! Az én erősségem valószínűleg a gondolkodás gyorsaságában (is) lehetett. Villámgyorsan fel tudtam mérni a helyzetet, és máris cseledtem. Tudtam például, hogy a jobbszélen játszó villámgyors Levickýnek mindig az üres térbe kell továbbítani a labdát, tehát szöktetni kell, míg a bikaerős összekötő Krnáč a testre szabott vagy a fejre ívelt labdákat várja.
Gyakran az én passzaim jelentették az egyetlen jó megoldást a pályán, s állítólag emiatt is sokan kijártak az Inter meccseire. Ha visszatekintek, tulajdonképpen egyik nagy vezéregyéniség sem volt szélvészgyors a földkerekség legjobbjai között. Ők éppen azzal tudtak a többiek fölé emelkedni, hogy képesek voltak kulcsszerepet vállalni: nem ők alkalmazkodtak az ellenfél stílusához, hanem éppen fordítva – az ellenfél kényszerült változtatni játékmodorán.
Én tulajdonképpen nem éreztem az idő múlását a pályán, csakis akkor voltak nehézségeim, amikor nem volt kifogástalan az életmódom, ha nem edzettem folyamatosan és kellő fegyelemmel. Ilyen esetekben bizony nehéz volt valami hasznosat cselekedni a pályán. Ha egy játékos nincs formában, ha nem megy neki a játék, nem élvezheti a mérkőzést, és természetesen hamarább elfárad. Az erőnlét megszerzése kb. három vagy négy hónap műve, s a legfontosabb szem ebben a láncban a téli alapozás.”
(Folytatjuk.)
Fotók: Szikora családi archívumából és M. Nagy László felvételei.
Batta György, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”45924″}
