A Duna legnagyobb szigetéről, erről a terített asztalról e rövid írásban úgy hiszem, nem tudok sok érdekességet leírni, mert a bőség zavara és a szűkös közlési felület kizárja ezt. Így kérem a kedves olvasót, fogadja el tőlem e jegyzettöredékeket. Három évvel ezelőtt Tari Pista költő-barátom a délvidéki Magyarkanizsára invitált egy írótalálkozóra, és a szíves meghívásnak örömmel tettem eleget. Az irodalomkedvelők népes csoportjával történő találkozásunkkor azt kérték a szervezők, hogy az azon résztvevő költők-írók névsor szerinti sorrendben két- három percben mutatkozzanak be. Elhangzott itt sok érdekes, frappáns önvallomás. Én a nevemnek köszönhetően utolsónak kerültem sorra. Idomulnom kellett az előttem szereplőkhöz, így tényleg a lehető legrövidebbre fogtam a szót. A vallomásom magamról röviden valahogy így hangzott.
Győrben születtem az ottani szülészeten, de eszmélésem, gyermekkorom és zajos ifjúságom éveit Gellében (Egyházgelle) e fészektelepülésen és annak is a legkisebb falucskájában éltem le. Így ez lett az én igazi szülőföldem. Jelenlegi otthonom, az én szeretett városom, Dunaszerdahely.
Hazám Csallóköz, reményeim élettere, világa a Kárpát-medence. Magyar vagyok és európai, a naprendszerünk harmadik bolygójának, a Földnek emberként vagyok a lakója. Ezeket a tényeket próbálom tudatosítani és érzelmeim és képességem szerint alkotásaimban megörökíteni.
Az est felolvasásokkal, majd poharazgatással, közös beszélgetéssel folytatódott. A délvidéki, erdélyi, kárpátaljai alkotótársak tökéletesen megértették szűkre szabott tömör bemutatkozásomat, de a maradékországiak némelyike furcsának, és kicsit érthetetlennek is tartotta, hogy én a Csallóközt neveztem a hazámnak. Egyik költőtitán azt kérte számon, hogy miért nem Csehszlovákiát neveztem meg. Gyorsan fölvilágosítottam, hogy ilyen államalakulat ma már nem létezik, mások pedig Szlovenszkót, meg Felvidéket emlegettek. Nekik Petőfivel válaszoltam. „Haza csak ott van, ahol jog is van”. Általam is jónak tartott jelenésemet kénytelen voltam némi magyarázkodással megtoldani. Elmondtam, hogy én nem csak azért választottam a Csallóközt szívbéli hazámnak, mert felmenőim mind e gazdagon termő vidékbe gyökereződtek, hanem mert ahol jogilag egyenlőnek elfogadnak, értik csodálatos anyanyelvemet, számomra a haza ott van. Szophoklésszel szólva „az az ember, akinek jó ott, ahol nincs jelen a szépség, az hazátlan”. Én ezt úgy értelmezem, hogy a hazám ott van, ahol megtalálom a szépséget, a nyugalmat, és a jövőnket jelentő reményt. Lehet, hogy nem mindenki fedezi fel a szépségét, aki végigjárja, vagy autóval végigrohanja e száz kilométer hosszú és huszonöt kilométer széles szigetet. Sőt, az is lehet, hogy túl egyhangúnak találja, pedig itt jelen van a folyamatosan változó szépség. Itt a természet változása nemcsak az évszakokhoz kötődik, hanem szinte naponta, sőt egy napon belül is mindig más és más arcát mutatja e táj. Számomra a kitárulkozó róna a szabadság érzetét hordozza, a felettem kitárulkozó eget a szemem befogadja, kitárja a szívem és akadálymentesíti a fantáziámat.
Én itt otthon vagyok. Szépséget és nyugalmat biztosít számomra az én kis hazám. Ismerősen köszöntenek az emberek a fák és a bokrok. Nagyon fontos számomra, hogy velem itt minden mi él, és minden emlék magyarul beszél.
Hiszem és tudom, hogy jó hazát választottam. Ezt az érzést próbáltam eddigi életemmel gyermekeimnek, tanítványaimnak átadni. Persze, elmondható azt is, hogy nem könnyű magyarnak lenni Európában, a Kárpát-medencében, és talán legkevésbé könnyű a peremvidékeken, így a Csallóközben is, pedig a történelmi Magyarországon a legegységesebb magyar lakosság itt élt. Amikor a szégyenletes trianoni döntés megtörtént a szigetünknek
125 000 lakosa volt. Ebből alig 500 személy – akkor ezt így mondták – vallotta magát csehszlováknak. Ahogy most is Nyugat-Európa dölyfös, nagyképű urai tájékozatlanok voltak, kegyetlenek és igazságtalanok. Hittek a Masaryki hazugságnak, és ez a bűnlepel közel száz év óta fedi kontinensünket. Sokan azt mondják, hogy ma már kitárta kapuját Európa, de a világa nem eléggé befogadó, sőt inkább elutasító. Ezért érzem én egy hét múlva, ha elhagyom a Csallóközt, hogy idegenség vesz körül, és gyorsan haza kell menekülnöm. Csak akkor nyugszom meg, ha ráléphetek a Kis- vagy az öreg Duna valamelyik hazavezető hídjára. Ezek az érzések indokolják szeretett szigetem érzelmi hazává való átlényegítését, erre kötelez a múltunk, a jelenünk, és reményeim szerint a jövőnk is.
Úgy érzem, hogy ma is tökéletesen igaz Ipolyi Arnold tudós püspökünk megfogalmazása: „Az a nemzet, amely emlékeit veszni hagyja, az saját síremlékét építi, s az végső soron vesztesége az egész emberiségnek”.
(A fenti írás a Lorántffy Zsuzsanna a Bodrogköz Fejlesztéséért Társulás gondozásában nemrégiben napvilágot látott Hazám, Felvidék című könyvben jelent meg.)
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47572,47571,47470,47537,47469″}
