A Magyar Országgyűlés határozata alapján 2015 óta tartják meg a magyar szórvány napját november 15-én, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem és magyar király születésnapján.
A választás nem véletlenül esett az ő születésnapjára, hiszen Mohács után épp Bethlen Gábor volt az első, aki a protestáns hatalmak támogatásában bízva kísérletet tett a három részre szakadt ország egyesítésére.
1620. augusztus 25-én a besztercebányai országgyűlés magyar királynak választotta meg, amiről azonban egy évvel később, a nikolsburgi békekötéskor lemondott.
Makkai László írta a Nagy Fejedelemről:
„Az önálló Erdélynek több fejedelme volt, mint évtizede […] mikor azonban különleges hangsúllyal ejtjük ki, hogy ‹‹a fejedelem››, minden erdélyi egyre, Bethlen Gáborra gondol.”
A 2010 óta regnáló magyar kormány hangsúlyozott prioritása a nemzetegyesítés. Ezt a célt szolgálja az is, hogy a trianoni határokon kívül rekedt magyarságot is igyekszik bevonni a nemzet életébe. Márpedig ez – legyünk akármilyen véleménnyel a jelenlegi magyar kormány politikájáról – mindenképpen üdvözlendő és támogatandó, hiszen a lényeg az, hogy a lelkünkben ne épüljenek meg azok a bizonyos határok!
Ebben azonban az anyaországnak is van felelőssége. Az is fontos, hogy ne gyámkodni akarjanak rajtunk, és ne Budapesten döntsék el, hogy nekünk mire van szükségünk, hanem tekintsenek minket egyenrangú partnernek. Hosszú évtizedekig ugyanis – aki kisebbségben él, annak ismerős az érzés – pontosan az volt a legfőbb gondunk, hogy rólunk döntöttek nélkülünk.
Az is fontos, hogy ne telepedjenek ránk, legyen az bármely jószándékú is, hiszen a Duna túlsó partján nem igazán lehet megérteni, hogy mit is jelent, mivel is jár a kisebbségi lét. Egyszerűen azért nem, mert az ott Magyarország, ahol sok dolog természetes, ami itt nem.
Dióhéjban ennyit szeretnék elmondani a magyar szórvány napján.
