Pósa Lajos költő, szerkesztő édesanyja, Pósa Antalné Kovács Mária, Marcsa néni 1825. december 19-én született és 1901. szeptember 3-án hunyt el Nemesradnóton. Ma 120 éve, hogy a szeretett édesanya emléke töretlenül él.
Pósa egyéniségének egyik legszebb tulajdonsága az édesanyja iránti gyermeki ragaszkodása, melynek vonásait bevitte költészetébe, úgy, hogy az egyszerű radnóti földműves asszony, fia költészetének révén, általános tisztelet tárgyává vált.
1901-ben bekövetkezett halálát követően folyóiratában, Az Én Ujságomban minden szeptember elején verssel köszöntötte édesanyját. S gyakran év közben is közölte szeretett szülőjéhez írt gondolatait.
(Fotó: Pósa Homoly Erzsó archívuma)
Ritkaság, hogy ebből a korból egy faluról származó költő szülőháza, illetve édesanyjának a portréja is ránk maradjon.
Mint ahogyan azt Vétesse le magát című verséből megtudjuk, maga törekedett arra, hogy a parasztasszonyt rávegye, utazzon Budapestre, hogy fotó készülhessen róla. Erről Pósa Lajos így ír: „Édes öreg szülém, / Tisztes szép arcképét / Jaj de megbecsülném! (…) /- Öreg vagyok már én, / Édes fiam, arra! (…) / Bizony, édes fiam, /Kár megöregedni. /De hát a te szíved/ Lát engemet úgy is!”. És a folytatásból megtudjuk, hogy el is készült a felvétel.
Pósa Lajos radnóti szalmatetős szülőházát és Marcsa nénit a ház előtt üldögélve Lőrinczy György 1920-ban megjelent A Pósa asztal című műve tette örökkévalóvá. A szülői ház az 1908. július 13-i nagy tűzvészkor égett porrá, de a helyet, ahol állt, még ma is szerkesztőkertnek hívják Nemesradnóton.
(Fotó: Pósa Homoly Erzsó archívuma)
1914-ben a költő negyvenéves írói jubileumára megjelent Pósa Lajos Költeményei – Nem haltál meg fejezetének számos verse idézi Marcsa néni személyiségét és a költőhöz fűződő viszonyát. Ebből válogatást a Pósa Lajos emlékezetei – Emléktár című 2010-ben megjelent kiadvány közölt:
Szép orgonavirág,
Nyílj csak egyre szebben,
Ott a balogvölgyi,
Balogparti kertben!
Töltsd be illatoddal
Az udvart, a házat!
Köszöntsd bólintgatva
Édes jó anyámat!
(Orgonavirág.)
Falú végén fehér kis ház,
Fecskemadár, gyer oda!
Százszorta szebb, majd meglátod,
Mint a legszebb palota.
Ott lakik az édes anyám,
De szeretném már látni!
Ablakában három cserép,
Három bokor muskátli.
(Muskátli.)
Öreg anyám csöndes jó kedvébe
Ki-kiül a virágos kertjébe.
Le-leszakít egy-egy őszi rózsát,
El-eldúdol egy-egy régi nótát.
(Őszi napfény.)
Rajtam csüggő jóságos szemednek
Bús csillagát mindig úgy éreztem!
Erdő-mezőn nincs annyi harmatcsöpp,
Ahány könnyet hullatott érettem.
(Könnyek.)
Fonogatnak a falúban, / A mese, dal járja …
Nem pereg már édesanyám / Szilvafa rokkája.
Tulipántos láda mellett / Búsúl a sorokban;
(Édesanyám rokkája.)
Míg más a boldogság
Virágait szedte:
Előtted bezárult
Az örömnek kertje.
Körül volt kerítve
Reménytelenséggel,
Fekete kőfallal,
Bánatkerítéssel.
Mióta nem hallom
Szíved dobogását, (…)
Az én lelkemre is
Ráborult egy árnyék,
(De sokat is tűrtél!)
Az egyik koszorút fehér galamb hozta
Az öröm kertjéből.
A másik koszorút egy fekete holló
Bánat mezejéről.
Egyiket feltűztem életem párjának
Sima homlokára,
Másikat rátűztem édes, jó anyámnak
Röges sírhalmára.
(Két koszorú.)
Áldja meg az Isten a radnóti papot!
Anyámnak a mennyben útlevelet adott. (…)
Áldja meg az Isten a radnóti papot!
Szívhez szólóbban még soha’se búcsúztatott!
Hulló könnyeimet koszorúba szedte:
Anyám fénysugaras homlokára tette –
Áldja meg az Isten százszor is érette!
(Áldja meg az Isten a radnóti papot!)
Ha most élnél, édes anyám,
De sok könnyet hullatnál!
Szegény fáradt vándorlónak
Pihenőre egy zugot sem adhatnál
Te se tudnád est hova
Lehajtani fejedet …
Ugy-e láttad kigyúladni
Azt a mohos, azt az ősi fedelet! (…)
A te tested töredelme,
Fáradalma volt az ott;
Kívűl-belől minden csak
A te áldott verejtéked ragyogott.
Építhetek a helyére
Cifra, tornyos palotát:
Azt a kunyhót nem pótolja,
(Ha most élnél!)
De hamar is elmúlt a kikelet!
De hamar is múlik a nyár!
Alig hajtott tar gallyam levelet,
Szép virágát el is hullatta már. (…)
Én meg lennék a fejfája
S ráhajolnék porladó szívére.
Oh, miért nem borulhatok
(Beszél az akác … )
Feltámadást zúg-búg
A tavaszi felszél…
Por már a te karod,
Amellyel ringattál,
Amellyel öleltél.
Nekem olyan mégis,
Mintha nem volnál por!
Mintha megölelnél,
Megcsókolnál most is,
(Por)
Halotti beszéd és ima – A Pósa Lajos édes anyjának koporsója fölött.
Pósa Dénes, a Nemesradnóti Református Egyházközség gondnoka máig őrzi a Radnóton, 1901. szeptember 4-én elhangzott gyászistentisztelet leiratát. Nt. Pósa Lajos, radnóti ev. ref. lelkész, a gömöri ev. ref. egyházmegye aljegyzője ekképpen szólt Pósa Antalné Kovács Máriáról:
„(…) Egy szerény hajléknak egyszerű lakóját, egy 76 évet élt öreg falusi asszonyt temetünk mi most. Néhai Pósa Antal özvegye, Kovács Mária ker. nőtestvérünk kihült porait zárja magába ez a gyászos koporsó. Olyan egyszerű, igénytelen volt egész életében: és mi mégis virágkoszorúkkal ékesítettük fel, holta után, koporsóját. Oly hosszu időn át élte napjait kis házikójában, rideg egyedüliségben: és mi ily nagy számban jöttünk most össze hajlékának udvarán, végtiszteletére. Falusi magányát nagy ritkán hagyta el, míg élt, akkor is kevés időre: és ime ravatala körül itt állanak sokan, nagy városoknak, messze vidéknek lakosai is; s a haza fővárosából, sőt e hon minden tájáról elküldték a nagyok, a kimagasló egyéniségek lelkök áldó fohászait ez összetört szívre. (…) Kicsi gyermek volt még, midőn elveszítve a kenyérkereső jó apát, megízlelte az árvaság keserű falatját; árvasága vetett árnyat arcza rózsáira a viruló hajadonkorban is… Házasélete kevés virágot, sok tövist termett… Két gyermeke közül eltemette, elsiratta korán az egyiket… Jöttek aztán a kínzó kétségnek, töprengésnek sok-sok napjai a megmaradott egyetlen fiúért, aki elhagyva az ősi hajlékot, el a szülőföldet, „a kis kerek erdőt, a virágos völgyet”, ott küzdött, verejtéket hullatva, a nagy világ poros útján, küzdött hírért, dicsőségért, borostyánért, halhatatlanságért! Óh, mennyi kétség, mennyi aggodalom hosszú időkön át a törékeny nő, a szerető anya szívében! Isten csodája, hogy az a szív meg nem szakadt belé! (…) Majd mindőn megérte azt a várva-várt időt is, hogy ott láthatta fiának oldala mellett azt a jóságos angyali lelket, azt a magasműveltségű urinőt, akivel ők így szólították meg egymást: „édes menyem!” – „édes anyám!” Óh, mily földfeletti öröm, mennyi nemes, szent büszkeség, mennyi kábító dicsőség egy anyai szívnek! Isten csodája, hogy meg nem hasadt belé! (…) Te pedig mondd, óh mondd, hogy
„… az a szív, melynél egy se lángolt hőbben, / Kint porladozik majd hideg temetőben. / Áldja meg az Isten a haló porát is, / Altató dalt zengjen sírján a madár is!”
Ez utóbbi verssorokat a lelkész már a költő Pósa Lajostól idézte, akinek élete végéig (1914) fájt a szíve édesanyja után. Sírját ápolta, s Radnóton 120 év elteltével is van Pósa család, aki gondozza.
Szigethy Ferenc lelkész-költő többek között Pósa Lajossal is foglalkozott. 1965-ben megkérte az akkori radnóti lelkészt, Fekésházy Gyulát, hogy készítsen fényképet a radnóti szoborról és Marcsa néni sírjáról, illetve emlékéről. A lelkészi naplóban tett megjegyzés alapján a kép az újraavatott szoborról el is készült, az édesanya síremlékről viszont nem, mivel nem volt. A lelkész feljegyzése szerint: a költő édesanyjának sírja a régi temetői részben található, fejfával rég nem rendelkezik, s csupán három, tiszteletére ültetett fa jelzi hollétét.
(Fotó: Pósa Homoly Erzsó archívuma)
Ma a fákból már csak egy él, az új fejfa közvetlen tövében. A fejfa a falura és a templomra néz. Az emléket 2003. májusában állíttatta Igo Aladár népi fafaragóművész munkájából az akkori helyi önkormányzat, a református egyházközség és a Rákóczi Szövetség Balogvölgyi Helyi Szervezete.
Utóbbi civil szervezet ösztönzésére húsz éven keresztül itt, koszorúzással kezdődtek a faluban az anyák napi ünnepségek, melyeken minden esztendőben más-más fellépő szolgáltatott műsort és közvetítette az értéket, a szülői szeretet fontosságát.
Idén Nemesradnóton 2021. szeptember 5-én, 15 órai kezdettel rendezik meg a koszorúzási megemlékezést.
(Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
