Az év vége felé az ember óhatatlanul leltárt készít. Mit sikerült elrendeznie, mit mulasztott el, kikkel kellett volna valamit megbeszélni, mik az ebből adódó feladatok… S egy 4-5 személyből álló csoport jutott hirtelen az eszembe. Egy férfi volt csak közöttük.
A járvány előtt ott voltak minden tárlat megnyitásán Kassán. Akár képtárról, akár múzeumról volt szó, megjelentek és a megnyitót követő fogadáson ettek-ittak. Rendszerint pogácsa volt és bor. Jól bespájzoltak és elégedetten távoztak. Akadt néha olyan nap, hogy két rendezvény is zajlott egymás után, ott is szorgalmasan megjelentek. Csak egyszer távoztak lógó orral, amikor valamelyik tárlat megnyitójáról kiutasították őket. Hogy pontosan mi történt, nem tudom. Éppen megjöttem, amikor az utcán szembetalálkoztam velük. Láttam a szemükön, milyen csalódottak.
Lerítt róluk, hogy kispénzű nyugdíjasok, vagy talán akadt közöttük hajléktalan is. A tárlatmegnyitások számukra egyfajta szociális intézményként működtek, ahol egy kis időre teljes értékű embereknek érezhették magukat. Néha még a kiállítást és a képeket is megnézték. A tárlatmegnyitás beszédeit, műsorait illedelmesen kivárták, majd nekiláttak a lakmározásnak. Rendszerint nem mohón, hanem mértéktartással, komótosan. Talán egy-egy falatot zsebre is vágtak. De ezt olyan ügyesen csinálták, hogy egyáltalán nem tűnt fel. Biztosan jobban ismerték nálam az egyes kiállítások megnyitójának időpontját. Ha megjelentem egy ilyen alkalommal, mosolyogva vettem tudomást róla, hogy bizony már ott várakoznak. A bort egykettőre felhörpintették.
A Példabeszédek könyve jutott ilyenkor eszembe: „Adjatok szeszes italt a veszendőnek, és bort az elkeseredett embernek. Igyék, hogy megfeledkezzék szegénységéről, és ne gondoljon tovább nyomorúságára.” (31, 6-7.)
Mélységesen egyetértettem azzal, hogy csak lakjanak jól és iddogáljanak is egy keveset, mert ez valamelyest, ideiglenesen bár, de lelki egyensúlyukat is helyrehozza, emberi önbecsülésüket helyreállítja. Nyilván éhségüket is csillapítja. De elmulasztottam lefényképezni őket! Kettejük arcát élénken vissza tudom idézni.
A közéjük tartozó férfit közelebbről ismertem. A rendszerváltás előtt ártatlanul került börtönbe. Átélte az 1990 márciusi lipótvári rablázadást, azután szabadult. Az egész peranyagát átadta nekem és magnóra mondta életének ezt a kálváriáját.
A koronavírus-járvány nagy nehezen véget ért, az élet kezdett visszatérni a megszokott kerékvágásába. Ismét tárlatmegnyitókra került sor és nekem hiányérzetem támadt. Ezek az emberek nyomtalanul eltűntek! Még az elején reménykedtem, talán nem szedték össze magukat, vagy véletlen, hogy nincsenek jelen. De már hónapok teltek el és sehol sem látni őket. Egyiküket sem! Ez egy kicsit elszomorít. Ezek az emberek senkinek sem hiányoznak, senki sem érdeklődik utánuk, senki sem tartja őket számon! Elnyelte őket a föld!
Legalább ebben a formában meggyászolom őket. Nekem hiányoznak!
(Balassa Zoltán)
