Ferenc pápa magyarországi apostoli útján bemutatott szentmisén elhangzott homíliája húsvét IV. vasárnapján, Budapesten, a Kossuth téren, április 30-án.
Jézusnak a mai evangéliumi szakasz végénelhangzó szavai összefoglalják küldetésének lényegét: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10). Így tesz a jó pásztor: életét adja juhaiért. Jézus tehát, mint egy pásztor, aki a nyáját keresi, azért jött, hogy megkeressen minket, amikor elveszettek voltunk; eljött mint pásztor, hogy kiragadjon minket a halálból; mint egy olyan pásztor, aki ismeri és végtelen gyengédséggel szereti juhait –aki az Atya nyájába vezetett ésaz Ő gyermekeivé tett minket.
Szemléljük hát a Jó Pásztor képét és időzzünk el két cselekedeténél, amelyeket az evangélium szerint a juhaiért tesz: először nevükön szólítja, majd pedig kivezeti őket.
1. Először is „nevükön szólítja juhait” (Jn 10,3). Üdvösségünk történetének kezdetén nem mi állunk, nem a mi érdemeink, képességeink, eszközeink; a kiindulópont Isten hívása, az Ő vágyakozása utánunk, hogy elérjen minket, az Ő értünk érzettag godalma, az Ő irgalmának bősége, amellyel meg akar menteni a bűntől és a haláltól, hogy életet adjon bőségben és vég nélküli örömöt.
Jézus az emberiség jó pásztoraként jött, hogy nevünkön szólítson és hazavezessen minket. Ezért mi hálatelt szívvel emlékezhetünk meg az Ő szeretetéről, amit már akkor tanúsított irántunk, amikor még távol voltunk Tőle.
Igen, miközben „mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk”, és „ki-ki a maga útjára tért”(Iz 53,6), Ő magára vette gyarlóságainkat és maga hordozta vétkeink terhét, hogy visszavigyen minket az Atya szívéhez.
Így hallottuk Péter apostoltól a Szentleckében: „Olyanok voltatokugyanis, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és oltalmazójához”(1Pt 2,25). És még ma is, minden élethelyzetünkben, mindabban, ami a szívünket nyomja, a veszteségeinkben, a félelmeinkben, a vereség időnként ránk törő érzésében, a szomorúság börtönében, ami azzal fenyeget, hogy elveszi a szabadságunkat, Ő hív minket.
Jó Pásztorként jön, és nevünkön szólít minket, hogy elmondja, az Ő szemében milyen értékesek vagyunk.Jön, hogy meggyógyítsa sebeinket és magára vegye gyengeségeinket, hogy az Ő nyájábanegységre hívjon minket és megismerjük az Atyát és egymást.
Testvérek, ahogy ma reggel itt vagyunk, érezzük meg annak örömét, hogy Isten szent népe vagyunk: mindannyian az Ő meghívásából születünk; Ő gyűjtött egybe minket és ezért vagyunk az Ő népe, az Ő nyája, az Ő Egyháza.
Azért hívott itt egybe minket, különbözzünk bár egymástól és tartozzunk bár különböző közösségekhez, hogy szeretetének nagysága mégis egyetlen ölelésben egyesítsenminket. Olyan szép, ahogy most együtt vagyunk: püspökök és papok, szerzetesek és világi hívek; olyan jó, hogy ezt az örömöt más keresztény felekezetek küldötteivel, a zsidó közösség vezetőivel, a civil szervezetek képviselőivel és a diplomáciai testülettel is megoszthatjuk. Ez a katolicitás: mindannyiunkat, keresztényeket, akiket a Jó Pásztor név szerint szólított meg, arra hívott, hogy szeretetét befogadjuk és továbbadjuk, hogy az Ő nyáját befogadóvá tegyük és sohasem kirekesztővé.
És ezért mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy ápoljuk a testvériség és az együttműködéskötelékeit, megoszlás nélkül, anélkül, hogy közösségünket saját tulajdonunknak tekintenénk, anélkül, hogy elmerülnénk a saját területünk védelme fölötti aggódásban, hanem megnyílva a kölcsönös szeretet előtt.
2. Miután a Pásztor nevén szólította juhait, „kivezeti őket” (Jn 10,3). Először a nyájba tereli őket a meghívás által, most pedig kivezeti őket. Isten először az Ő családjába gyűjt össze minket, hogy az Ő népévé váljunk, majd pedig elküld a világba, hogy bátran és félelem nélkül az örömhír hirdetőivé, a minket megújító Szeretet tanúivá váljunk.
Ezt a mozgást –belépni és kilépni–egy másik, Jézus által használt képpel is megragadhatjuk, mégpedig a kapu képével. Ő azt mondja: „Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőt talál” (Jn 10,9).
Hallgassuk meg újra figyelmesen: bemegy és kijön. Jézus a kapu, amely szélesre tárult, hogy beléphessünk az Atya közösségébe és megtapasztalhassuk irgalmát; de mint köztudott, a nyitott kapu nemcsak arra szolgál, hogy belépjünk valahová, hanem arra is, hogy elhagyjuk azt a helyet, ahol vagyunk.
Így hát, miután visszavezetett minket Isten karjai közé és az Egyház közösségébe, Jézus az a kapu, amely a világba irányít minket: arra buzdít, hogy menjünk ki és találkozzunk testvéreinkkel. És jegyezzük meg jól: mindannyian – senkit sem kizárva ebből a „mindannyian”-ból – erre kaptunk meghívást: hogy kilépjünk a komfortzónánkból és legyen bennünk bátorság eljutni az összes perifériára, ahol szükség van az evangélium világosságára(vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 20).
Testvérek, a „kifelé” lét azt jelenti, hogy Jézushoz hasonlóan mindannyian nyitott kapukká válunk. Szomorú és fájdalmas zárt kapukat látni: önzésünk zárt kapuit azok előtt, akikkel nap mint nap elmegyünk egymás mellett; individualizmusunk zárt kapuit egy olyan társadalomban, amely sokakat azzal fenyeget, hogy elsorvasztja őket a magány; a szenvedők és a szegénységben élők iránti közönyünk zárt kapuit; a zárt kapukat azokkal szemben, akik idegenek, mások, menekültek, szegények.
Végül pedig egyházi közösségeink zárt kapuit: bezárkózva magunkközé, bezárkózva a világ előtt, bezárkózva azok előtt, akik „nincsenek rendben”, bezárkózva azok előtt, akik Isten bocsánatára vágynak.
Kérlek benneteket: nyissuk ki a kapukat! Próbáljunk mi is –szavakkal, gesztusokkal, hétköznapitettekkel–olyanok lenni, mint Jézus: nyitott kapuk, olyan kapuk, amelyeket senki előtt nem csapnak be, olyan kapuk, amelyeken mindenki beléphet és megtapasztalhatja az Úr szeretetének és megbocsátásának szépségét.
Ezt különösen magamnak, illetve püspök- és paptestvéreimnek ismétlem: nekünk, pásztoroknak. Mert a pásztor, mondja Jézus, nem rabló és nem tolvaj (vö. Jn 10,8), vagyis nem él vissza a szerepével, nem nyomja el a rábízott nyájat, nem „lopja el” a teret laikus testvéreitől, nem gyakorol merev tekintélyt.
Bátorítsuk magunkat, hogy egyre inkább nyitott kapuk legyünk: Isten kegyelmének „segítői”,szakértői a közelségnek, akik készek felajánlaniaz életüket, ahogyan Jézus Krisztus, a mi Urunk és mindenünk, aki kitártkarokkal tanít minket a kereszt trónusáról és napról napra megmutatja nekünk az értünk megtört élő Kenyeretaz oltáron.
És mondom ezt a laikus testvéreknek, a katekétáknak, a lelkipásztori munkatársaknak, a politikai és társadalmi felelősséget viselőknekés azoknak is, akik egyszerűen csak élik, néha nehézségek árán a mindennapi életüket: legyetek nyitott kapuk.
Engedjük be szívünkbe az élet Urát, az Ő igéjét, aki vigasztal és gyógyít, utána pediglépjünk ki és váljunk mi magunk is nyitott kapukká a társadalomban. Legyünk nyitottak és befogadóak egymás felé, hogy segítsük Magyarországot a testvériség és a béke útján növekedni.
Szeretteim, Jézus, a Jó Pásztor nevünkön szólít minket és végtelen gyengédséggel gondoskodik rólunk. Ő a kapu és aki Őrajta keresztül lép be, annak örök élete van: Ő a mi jövőnk, a „bőséges élet jövője” (vö. Jn 10,10). Ezért soha ne csüggedjünk el, soha ne engedjük, hogy megfosszanak minket attól az örömtől és békességtől, amit Ő adott nekünk, ne zárkózzunk be a problémákba vagy a közönyösségbe. Hagyjuk, hogy a mi Pásztorunk kísérjen minket: Vele az új élet fényében ragyogjon az életünk, a családjaink, keresztény közösségeink és egész Magyarország!
A vasárnapi pápai szentmiséről ITT olvasható a beszámoló. A képriport ITT tekinthető. meg.
(Felvidék.ma)
