Hát ezt is megértük. Erdő- és bozóttüzek egész Dél-Európában, soha nem látott tornádó Svájcban, tojásnyi jégdarabokkal taroló villámviharok az Adria partján, Felvidéken és Erdélyben sárpatakok. Európa könnyed nyári élvezetekre befizető lakossága, turisták ezrei menekülnek – haza.
Haza? A gazdasági migránsoktól ostromolt öreg kontinens lakosai maguk válnak menekültekké – klímamenekültekké. Katasztrófamenekültekké. De vajon hányan menekülnek a legavatottabb menekültmentőhöz? Aki még akkor is szolgál vigasztalással, reménnyel, talpra állító biztatással, amikor minden és mindenki elhagy? Igen, Istenről és az Ő Igéjéről beszélek. Ahogyan az az asszony néma jelekkel, aki Rodosz szigetén úgy siratta elégett házacskáját, megüszkösödött állatkáit, hogy szava sem volt, csak mutogatott. Arra, ami a tűz martalékává vált. S oda fel, amerre könyörgő kezét és zokogó lelkét felnyújtotta.
Igen, ismerjük az Igéket, s kiben ne jönnének ezek felszínre mostanság is: „Fogtok hallani háborúkról, és hallotok háborús híreket. Vigyázzatok, ne rémüljetek meg, mert ennek meg kell lennie, de ez még nem a vég…. éhínségek és földrengések lesznek mindenfelé. De mindez a vajúdás kínjainak kezdete” (Máté 24,8). Hírek tv-ben és rádióban, világhálón és nyomtatott sajtóban, rossz hírek, drámai információk mindenütt. A hitetlen világcinizmus megvalósulásaként: Bad news are good news – a rossz hír a jó hír. Hírdráma a fülünkben és a lelkünkben. Nem is csodálkozom ismerősömön, bár egyáltalán nem értek egyet vele, aki végül úgy döntött, menekül a médiától, mert maradék lelki energiáját, s nagy nehezen megteremtett lelki békességét szeretné, amennyire csak tudja, megőrizni. Vissza a természethez? – ahogyan a nagy francia és svájci felvilágosítók programozták? Jean-Jacques Rousseau és kortársai. De a természet is szembejön velünk. Akkor pedig hova? Hiszen sikerült úgy felbosszantani a teremtett világ elemeit, hogy a brutális emberi kifosztásra még brutálisabb földrengésekkel, áradásokkal, szokatlan sárlavinákkal, könyörtelen szélviharokkal, alig tapasztalt jelenségekkel válaszol.
Isten népének azonban nem a menekülés az útja. Hanem a szembenézés a bajjal, a gonosszal, a világ fejedelmével.
És a bűnbánat megújító lelki kanosszája, meg az ima és a szolidáris segítés. A lelki libikókában egyszer fenn, másszor lenn mi is. Isten azonban kegyelme acélplatójával tartja össze a libikóka két végét, s az ott ülőket egymás felé fordítva. A nagy létlibikóka esetében is így van ez. Meg ne rémüljetek, ez még nem a vég. Ez még nem a telosz, ez még nem a finis, ahogy görög-latin Nestle-Aland újszövetségünkben olvassuk. Mindez a vajúdás kínjainak kezdete (24,8). A görög ódin, vajúdás szó a szülési fájdalmakat fejezi ki, a jajgatást, nyögést, sikítást a szülés folyamatában. Valóban kijózanító és elgondolkodtató az Ige üzenete: mindez a fájdalom nem a végállomás, nem finito, mert Istenünk nem a pusztulás, hanem az élet Istene.
A szülési fájdalmak a megszületendő gyermekért vannak. Ezért vállalja minden szülő nő.
A világkatasztrófák nem Isten akarta végcéljai a világtörténelemnek, a teremtett világ, a természet történetének sem. Ezekből a messiási kornak, a visszatérő Úr eljövetelének, a mindeneket újjáteremtő Teremtő Úr egyetlen igazi és gyökeresen új világának kell kijönnie. Mindennek meglátásához, felismeréséhez viszont Kijelentés kell, Ige és Lélek, hogy a létlibikóka alján ülőknek a felemelkedés, a kiemelkedés, a fenn valóságát hirdesse és tegye nyilvánvalóvá a mai üzenet is. Ez még nem a vég. Véssük a szívünkbe európai protestálásként: a finis nem finito! A végcél nem a végső pusztulás! Ez a gondviselő és szerető Úr távlatossága, új perspektívája, amibe állva, ahonnan szemlélődve hit által (sola fide) tudjuk elhelyezni, megérteni a körülöttünk történő eseményeket.
W. Churchill úgy tűnik, nem csak szivarfüstje titokzatos füstfelhőjét szemlélgette a legnagyobb háborús próbatételek során. Anglikán, protestáns, „kultúrprotestáns, olykor ironikus életbölcselettel” szemlélődött, ami ott lebegett lelke és tudata mélyén, s találóan így fogalmazott: „Ez nem a vég, ez még csak nem is a vég kezdete. Ez talán csak a kezdet vége”. Igen, napjainkban átéljük annak a világnak, a kezdetinek, a korábbinak, amiben még elindult a feljebbvaló nemzedékek élete, a végét. De nem a világvégét! Átléptünk a digitális világkorszakba, a 4.0 ipari forradalomba. Sokan csak úgy átcsúsztak, mintha mi sem történt volna. Az alvó lelkek. Ebből a másik korszakból inkább csak a forradalmi felforgatást látjuk meg. És az Ige leleplező erejét érezzük: Hallanotok kell… És látnunk kell valóban mindazt, ami ma Európát a belső menekülők kontinensévé tördeli. A régi bástyák omlani kezdenek, az erős hidak összedőlnek, az öreg kultúr-Európa szélfútta levéllé lesz sokak szemében.
Vagy mégsem? Jürgen Moltmann, a reménység teológusa úgy fogalmaz legutóbbi, 95 évesen írt személyes vallomáskötetében, hogy a végben mindig kezdet rejtőzik. Életünk végében az örök élet reménye. Az elmúlásban a más minőségű feltámadás ígérete. A halálban az élet. A vajúdásban az újszülött. Mert a libikókán nincs megállás, amíg élő gyermekek ülnek a két végén. Hol fenn, hol lenn. S akkor sem, ha az egyik végén emberke, a másik végén éppen Isten ül láthatatlanul…
Bibliánkban ott van a hatékonyan és aktívan segítő Úr üzenete. Ószövetségi népéhez és újszövetségi egyházához, sőt még a nem-népekhez is.
Mert „az Úr letörli a könnyet minden arcról” (Ézsaiás 25,8). És az újszövetségi üzenetben újból a szülő asszony képe jön elő: „Ti szomorkodtok, de szomorúságotok örömre fordul. Amikor az asszony szül, fájdalma van… de amikor megszülte gyermekét, nem emlékezik többé a gyötrelemre az öröm miatt, hogy ember született a világra. Így most ti is szomorúak vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki el nem veheti tőletek” (János 16,21-22). A finis az elvehetetlen öröm, ezért sem háború, sem természeti katasztrófa még nem a vég. Az első teremtett világ elmúlásának hangzavarát legyőzi majd az új teremtés fenséges öröméneke. Ez a mi reménységünk minden mai próbatételben vagy annak láttán. S most az a dolgunk, hogy ennek a bibliai látásmódnak, természeti és történelmi szemléletmódnak a megszületéséért, újraterjedéséért imádkozzunk megpróbált embertársainkra nézve is.
Így formálja a létlibikókán Isten Lelke a mi imáinkat. Bármennyire is abszurdnak hangzik, a libikóka másik végén mindig Isten ül. Akár egyedül, akár valakinek a látható formájában. Ezért a finis soha nem finito. A vég nem végzet, hanem kezdet. Susanne Brandt imája nyomán ezt kérjük:
Emberek szenvednek mindenfelé. Emberi méltóságuk a porba és a hamuba hull. Belső sebeiket csak Isten látja. Adj Uram szemeket, melyekkel mi is meglátjuk a szenvedők messzi jeladásait a borzalmas híreken keresztül is. Uram, szülj szívükben békességet egész életüket megrázó veszteségeik közben, küldj hozzájuk segítő kezeket és gyógyító, talpra állító Igéket, imákat. Belső menekülők tömegeit termelő Európánkat formáld a jelen katasztrófákkal saját magát elfogadó, (újra) krisztusivá formálódó kontinenssé. Mert Te úgy akartad, hogy lássuk az általad készített véget, ami a megváltottak célja. Taníts meg Urunk felismerni minden lenti pillanatban: a finis még nem finito! A végcél nem végzet! Krisztus a végcél, és az Ő Országa. Hallgass meg a Te Fiad, a mi Urunk által. Ámen.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
