Generációink fiatalabb tagjai nem emlékezhetnek azokra a május elsejékre, amikor már kora reggeltől hangosak voltak az utcák és a terek; bömböltették a forradalmi dalokat, indulókat; vonultatták, tapsoltatták a jelszavakat ordibáló embereket. Nyüzsgött mindenütt a tömeg, békegalambok árnyékában, zászlók és jelszavak áradatában úsztak a főbb útvonalak.
A munka ünnepét tehát részben fárasztó menetelésekkel, hosszú egy helyben állásokkal, karokat zsibbasztó nehéz transzparensek tartásával, hosszan tartó, frázisokat pufogtató szónoklatok hallgatásával töltötték a dolgozók. S a legtöbbjüknek mindez szigorúan kötelező volt.
Az én kis falumban a földműves szövetkezet megalakulása után kezdték a vonulásokat. A község nyugati részében már korábban létrehozták az uradalmi központban az állami gazdaságot. Innen kellett aztán vonulniuk a dolgozóknak a település déli pontjáig, ahol a szövetkezet telepe volt. Nekem, mint kisiskolásnak akkor rajzlapból kivágott békegalambbal a kezemben kellett volna lépkednem a többi gyerek közt.
Ám már ekkor sem volt szerencsém ezzel a nappal. Valahogy belekeveredtem egy kisebb társaságba, melynek vezéralakja kiötölte, hogy legjobb lenne, ha – majd a tömeg már jó messzire vonul – beszöknénk a szövetkezet kis gépparkjába, amely a falu közepén, a kovácsműhely mellett volt. Ott állt a jó öreg teherautó, a nagy lánctalpas traktor és néhány Zetor vontató. Azoknak szép színes lámpáik voltak, s belőlük kellett volna az égőket kiszerelnünk, azaz kilopnunk. Az elnök azonban valahogy tetten ért, s még rendőrségi ügy is lett a dologból. Szégyelltem is szörnyen magam a szüleim meg a falu előtt, és sokáig attól féltem, hogy biztos elvisznek valamiféle javítóintézetbe.
A másik május elsejém sem volt szerencsés. Akkor már Ipolyságra mentem apámmal, aki a tűzoltózenekar tagja volt, s a népviseletbe öltözött asszonyokat kísérték. Én igen elbámészkodtam a tömegben, s valahogy jól elkeveredtem. Apám igencsak megkönnyebbült, mikor valahogy hosszas keresgélés után rám talált.
Az ipolysági alapiskola diákjai az egyik május elsején (Fotó: az iskola évkönyvéből)
Aztán a gimnáziumban is volt némi gondom az egyik május elseje miatt. Amikor ugyanis iskolánk átvonult a díszvendégek s a sok-sok elvtárs tribünje előtt, a diákok gyorsan szétszéledtek. Mentem volna én is, de mivel jól megtermett diák voltam s valamiféle kelléket cipeltettek velem is, nem tudtam megszabadulni attól. Aztán valaki kitalálta, hogy támasszuk azokat a szolgáltatások háza falának, s menjünk a fenébe. Igen ám, de az igazgató ráismert az intézet felvonulási célokra gyártatott kellékeire, s majdnem kettes magaviseletet kaptunk májusi kalandunk miatt.
A pedagógusnak sem volt könnyű a helyzete ilyenkor. Én sokáig falun tanítottam, ott egy kicsit egyszerűbben mentek a dolgok. Ám később már Ipolybalogon is rákaptak a felvonulásokra, s volt egy-két májusi nap, amikor énekszóval végig kellett menetelniük a gyerekeknek a településen.
Feleségem azonban már a bársonyos forradalom előtt is tanított Ipolyságon. Ő emlegette mindig, milyen fárasztó volt a nap. De már a május elsejét megelőző néhány tanítási nap is. Órák után ugyanis „gyakorlatozni” kellett a gyerekekkel. Az utcákat rótták menetelve, énekelve, taktusra skandáltatva a diákokkal jó hangosan a jelszavakat. Ez volt úgymond a főpróba, hogy aztán majd jól sikerüljön a díszemelvények előtti átvonulás, s nehogy szó érje a háza táját, azaz dicséret helyett megrovást kapjon az iskola.
A fentiekhez hasonló dolgokat is csak a tanárokkal lehetett megtenni. Emlékszem apám beszámolóira is. Akkor már a szövetkezetben dolgozott, melynek Ipolybalogon volt a központja. Innen autóbuszokkal vitték a felvonulókat a járási székhelyre, Nagykürtösre. Ám talán „meg is érte” nekik, mert megkapták a napi bérüknek megfelelő összeget készpénzben (az ünnepre amúgy is járt a bér), az autóbuszba betették az „útravalót”: a megfelelő mennyiségű bort, a sült kolbászt és a hurkát, s még a helyszínen is akadt valami meglepetés. Hát ilyen forgatókönyvei is voltak a május elsejéknek!
