Az MKP hosszú helyben járás után végre előjött az autonómia-tervezettel, amelyet még el kell fogadtatnia a közvéleménnyel, majd a politikai képviselettel is, ami előreláthatóan hosszadalmas folyamat lesz, és sokakkal újra előveteti a magyar kártyát. De sebaj, a hír mindenképpen optimizmusra ad okot, amikor mi, felvidéki magyarok már épp hogy csak vagyunk.
Jó indíttatású irigység fog el, valahányszor a Duna-TV riportere Kárpátalján, a Délvidéken, Erdélyben,vagy a Székelyföldön megszólít egy-egy véletlen járókelőt, aki szabatos, ízes magyarságával bármely anyaországival felveszi a versenyt. Vajon megfigyeltétek-e, hogy a magyar TV-társaságok nem túl gyakran járnak át hozzánk?
Egy átlagos és felkészítetlen felvidéki interjúalany nyelvi színvonala, miután kiiktatta beszédéből a napi szinten beidegződött szlovák szavakat, félelmetes hasonlóságot mutat a moldvai csángók nyelvi bizonytalanságával, akik a Kárpátok mögött elszigetelten élnek.
Tény és való, hogy bennünket is elválaszt a Duna és Ipoly alkotta természetes határ, amely csak néhány hídnak köszönhetően átjárható, de ezek még többségében a Magyar Királyságban épültek, ma már sokak bánatára. Ezt az amúgy szépséges természeti határt Beneš vívta ki nekünk Trianonban, hogy azután a második világháború után befejezve művét deportálással, ki- s betelepítéssel, jogfosztottsággal vagyis a nemzeti genocídium fogalmát kimerítő manipulációval hithű szlovákokat klónozzon belőlünk. Ezért is ez a haza nem az a haza, amely minket véd, segít, és keblére ölel. A mi virtuális hazánk a nyelv, amelyet ha elhagyunk, teljesen hazátlanok leszünk.
Máté László a kassai Kazinczy-nyelvnapokon elmondott beszédében/ lásd Felvidék.ma ITT / precízen jellemzi lelkiállapotunkat: „Szorong a magyar pedagógus, hogy lesz-e elég gyerek az osztályában; a magyar iskolaigazgató, hogy megmarad-e az iskola; a magyar párt, hogy eléri-e a parlamenti küszöb átlépéséhez szükséges szavazatokat; a magyar színház igazgatója, hogy lesz-e elég bérletes; a magyar egyházközösségeink, hogy kell-e még magyar mise-istentisztelet; a magyar lapok és folyóiratok szerkesztői, hogy lesz-e elég előfizető; a magyar kiadók munkatársai, hogy lesz-e elég olvasó?.., és mindnyájan rettegünk a következő népszámlálástól: mennyivel leszünk ismét kevesebben, látva a sorok szembetűnő fogyatkozását, illetve az etnikai határok újabb bedőléseit?!”
Ilymódon nekünk csakhamar tizenkettőt üt az óra, ha nem ébredünk fel előtte. Közeleg a parlamenti választások éve, utána meg Trianon centenáriuma. Az MKP-nak neki kell vágnia az autonómiatervezet elfogadtatásáért induló harcnak, amelyben nincs mit veszítenie, mert a választhatósági léc alatt van többnyire, ha a felméréseket nézzük.
Épp ellenkezőleg, erői mozgósításának esetén érdemeket szerezhet közösségünknél.
Ami igaz, az igaz, ez a „kvázi” haza nem bánik velünk kesztyűs kézzel, de van ennél nagyobb bajunk is, és ez pedig a megosztottság. Ha nem szakad két pártra képviseletünk, akkor akár a második legerősebb párt is lehetnénk, 11-12 százalékponttal, és komolyan beleszólhatnánk sorsunk alakításába, de ezt már annyian elmondották, egyenlő a rakodógéppel falra hányt borsóval. De ha valakik be akarják beszélni nekünk, akik nem eszünk szénát, hogy nekünk ez így jó, akkor ne válasszuk őket, mert aki nem szánja meg ezt a megkeseredett nemzetrészt, és nem tesz meg mindent boldogulásáért, hanem csak önnön boldoggá avatásáért, akkor választassa meg magát az államalkotókkal.
Amikor végveszélyben volt a magyarság mindig kitermelte magából azokat, akik lelket leheltek belé, ha már annyi erőnk sem volt, hogy „..tulajdon szívünk szólított volna meg minket,Lázár kelj fel!”,/ Jiri Wolker-parafrázis/ . Ebből a szempontból üdvözölhető Berényi József szándéka, hogy pártonkívülieket is besorol a választási listára, hátha közülük kerül ki a Genius loci.
A másik párt meg odafentről erősít, ami alatt nem a természetfölötti értendő. Az autonómiáért vívandó harchoz nem csupán pártelkötelezett emberekre van szükség, hanem erkölcsi, szakmai tekintélyekre, mert nem a pártot vagy a pártokat kell megmenteni, hanem nemzeti létünket.
Jóba Alajos, Felvidék.ma
