A közelmúltban egy nem régi túrázó barátom jóvoltából, annak hívására vehettem részt azon a teljesítménytúrán, amely a Szent László hadosztály tiszteletére és annak emléket állítva került megrendezésre körútszerűen Letkéstől Letkésig. Különböző távolságú szakaszai voltak, mi természetesen a leghosszabbat tűztük ki célul, miért is ne, gyakorlott teljesítménytúrázók vagyunk, s a táv ez alkalommal „csak” 50 km volt. Azért mondhatom, hogy csak, hiszen ettől voltunk már két igényesebben is, október 3-4-én a Pálos 70-en másfél nap alatt, ami magába foglalta a pálos szerzetesek egykori és mai Pilis-hegységi működési helyeit, kiindulva a budai Sziklatemplomtól a Pilisi-, Budai- és a Visegrádi-hegyeken át egészen Márianosztráig az október 4-én rendezett főbúcsúra, a Magyarok Nagyasszonya ünnepére.
A következő nagy teljesítménytúránk az a 87,61 km-es, ún. „Piros 85”-ös Római fürdő – Budaörs gerinctúra volt, számomra eddig ez a leghosszabb, melyetabszolváltam, hozzátéve, hogy az ilyen 70-80-90 km-es távokra csak igazából jó negyedéve álltam rá, korábban megelégedtem a napi 25-30 km-rel. Nos, visszatérve a Piros 85-ösre, ez a túra egy igazán szép őszi, szombat reggeli, meleg, napsütéses napon vette kezdetét, október 31-én, Csillaghegyen az általános iskola elől indult, s legtöbb 22 óra alatt teljesíteni kellett a távot, vagyis másnap, november 1-jén reggel 6 óráig be kellett érni a célba, a budaörsi általános iskola tornatermébe. Én 19 és 1/4 óra alatt teljesítettem a távot hajnali negyed háromra.
Visszatérve azonban a Szent László hadosztály túrához, erről elmondható, hogy az utóbbi kettőt az MVTE, vagyis teljes nevén a Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesülete szervezte és már csaknem két évtizede szervezi. Ez az egyesület 1996. november 24-én alakult azzal a céllal, hogy népszerűsítse a sportjellegű természetjárást. A legutóbbi túrát is Orbán Imre egyházaskeszői túraszervező bonyolította le a Hit Pajzsa Nemzeti Egylet és Területi Honvédelmi Klub nevében, s ez a letkési Falat Sörözőtől indult egy szép téli vasárnap reggelen. A benevezés után útleírást és történelmi ismertetőt, háttérmagyarázatot kapott a vagy háromszáz résztvevő a három különböző hosszúságú és nevű útszakaszra, mégpedig „A Szent László hadosztály nyomában 50”, a „vitéz Szügyi Zoltán emléktúra 35” és „Lajtos Árpád emléktúra 17” km-es távjára.
A Szent László hadosztály a Magyar Honvédsereg elit gyalogsági egysége volt, melyet a II.világháború utolsó éveiben állítottak fel az akkori honvédelmi miniszter, Csatay Lajos 1944. október 12-én kiadott rendelete alapján, mely szerint „Hazánknak a keleti veszedelemmel, a szovjet bolsevizmussal vívott élet-halál harcában, a még rendelkezésünkre álló emberanyag legjavából egy új elithadosztályt, a Szent László hadosztályt állítom fel.” A kelenföldi Károly-laktanyában megalakult hadosztály parancsnoka az a vitéz Szügyi Zoltán vezérőrnagy lett, akinek emlékére a közepes, 35 km-es táv volt végiggyalogolható. A hadosztály vezérkari főnöke – akinek a legrövidebb, a 17 km-es szakasz viselte a nevét – vitéz Lajtos Árpád vezérkari őrnagy volt.
A hadosztály harci bevetéseiről elmondható, hogy egyes részei külön-külön történtek, például az ejtőernyős zászlóalj 1944 november-december folyamán a pesti hídfőben küzdött. Ebben az időben a hadosztály más részei Pápán állomásoztak, míg az első nagyobb szereplésükre 1944 decemberében került sor az Ipoly és Garam térségében, azonban itt sem vetették be őket hadosztályként, hanem az alárendelt ezredeket vagy zászlóaljakat vezényelték az éppen veszélyeztetett frontszakaszok megerősítésére. A hatalmas szovjet túlerővel szemben hősiesen védekezve fedezték a német visszavonulást, melyet Heinz Guderian levélben köszönt meg Csatay Lajos miniszternek. Ezen harcok alkalmával a hadosztály nagy része sajnos megsemmisült.
Nos, mivel tehát az Ipoly és a Garam mentén hősiesen védekeztek a szovjet túlerővel szemben, ebből kifolyólag a pontosan 51,2 km-esteljesítménytúra a Letkés – Ipolyszalka – Nyilas-völgy – Helemba – Kovácspatak – Garamkövesd – Király-hegy – Leléd – Ipolyszalka – Letkés (35 km után visszatérés először Letkésre, a Falat Sörözőhöz) – Sákola-tető – Koppány-nyereg – Nagy-Galla – Liliompuszta – Letkés útvonalon (érkezés másodszor vissza Letkésre, a végcélba) haladt végig.
Az egész úton segédjelzések nélkül kellett haladnunk, ami azért nehezítő körülménynek számít, főleg olyan 40-50 km után, amikor az embernek már nem is annyira akaródzik összpontosítani, csak megy, amerre viszik a lábai, így adódik aztán, hogy rendszerint eltéved. De ez alkalommal útitársamnak és a térképének köszönhetően erre sötétedésig nem is került sor. Az első, nagyobb részét a távnak, a 35 km-t még időben megtettük, délután négyig visszaértünk Letkésre. Útközben megcsodáltuk volna a Dunakanyarra, illetve a Dunára nyíló gyönyörű kilátást, ha éppen nem lett volna ködös napunk, szóval a panorámából szinte semmit sem láttunk. Nagy kár. De ennek ellenére feltaláltuk magunkat, hiszen útközben Leléden, kora délután helyi, az utcán beszélgető, épp miséről haza igyekvő néniktől érdeklődve sikeresen kopogtattunk a 4 és fél évvel ezelőtti nyári Rákóczi Mozgótáborban résztvevő társam ajtaján lelédi hajlékában, ahol jót beszélgettünk, megpihenve közben. Folytatva utunkat Ipolyszalkán még betekintettem a tájházba, le is maradtam Andráséktól, de nem bántam, mert itt is sok érdekes dolgot hallottam a tájházat ismertető Jásdi Kiss Imre jóvoltából az őstörténettől kezdve egészen a honfoglaláson át napjaink égető problémáiig. Következett az út harmadik harmada, s csak most jött a java, hiszen sötétben, ugyan elemlámpa segítségével, s igazából jobbára csak a hegyekben, emelkedőkön kellett megtennünk, nagy ködben, hogy szó szerint „nem láttunk tovább az orrunknál”. Ennek folytán egy óra barangolás után el is tévedtünk, elvesztettük a jelzést, szűkült nagyon az idő, reménytelennek látszott, hogy visszatalálunk a helyes útra, s hogy fél kilencig, célzárásig visszaérünk. Hála Istennek, valahogy kikeveredve az erdő végtelen sűrűjéből kiértünk egy úthoz, amelyen rossz irányba indultunk, nem vissza Letkésnek, hanem Ipolydamásdnak. Az érdekes az egészben az volt, hogy csatlakozott hozzánk egy valószínűleg letkési kóbor tacskókutya, s leérve az aszfaltútra már majdnem elütötték az autók, mi pedig féltve őt megfogtuk s egy táskába tettük, szóval lett plusz terhünk is, felváltva cipeltük vissza Letkésre a vendéglőig.
Ide érkezve azért még éppen időben, habár kicsit módosított útvonalon, de azért teljesítettük a Szent László hadosztály 50-es emléktúrát. Megkaptuk az oklevelet, a két kitűzőt, majd kipihentük az egész nap fáradalmait egy forró tea mellett. Orbán Imre szervező elmondta, de a vendéglő előtt parkoló autók rendszámaiból jómagam is meggyőződtem, hogy a csaknem 300 résztvevő között voltak felvidékiek is, mégpedig Párkány környékéről, s a Dunaszerdahelyi járásból is rajtam kívül.
Olyannyira eltelt az idő, hogy alig negyedóránk maradt eljutni Párkányba az állomásra. András levitt engem az utolsó pozsonyi vonatra, persze a nagy ködben eltévedtünk, s az egyébként késő vonatnál egy hajszálnyival többet késve persze nem értem el. Így aztán elbúcsúzva egymástól a vasutasszállón hajtottam nyugovóra a fejemet, s reggel indultam haza Pozsonyba. Nagyon emlékezetes, kalandos, élményekkel, kihívásokkal teli nap volt. A túrákról egyébként többet olvashatnak a www.teljesitmenyturazoktarsasaga.hu oldalon. A legközelebbi nagy kihívásnak a február 13-ról 14-re, vagyis szombatról vasárnapra virradó éjszakai „Kitörés 60/35/25” túra ígérkezik a Budai-hegyekben, az 1945. február 11-i budai kitörés emlékére.
A szerző képriportja az eseményről ITT>> tekinthető meg.
Zilizi Kristóf, Felvidék.ma
