Ezek itt magamnak szánt, teljesen szubjektív eszmefuttatás-töredékek. Mert – ahogy egyszer régen még a Kazinczy-napokon szépemlékű Páskándi Géza az interjúkísérletet elhárítva mondta volt nekem – „én csak megfigyelő vagyok”. Egy kicsivel már többet éltem – éveim számát tekintve – nála. Bölcsebb biztosan nem vagyok, fanyarabb talán.
Egy közel tízéves pólóban éltem meg március 5-ét és 6-át. A felirata aktuális, csak a dátum rajta június 17-e. Örökség, ereklyének is mondhatnám, becsülöm is, szeretném, ha míg élek, kitartana. Segítene felidézni néha, mit is mondana néhai tulajdonosa, aki a sors kifürkészhetetlenen szándékából csak egyetlen alkalommal húzhatta magára és feleannyi évesen legalább olyan bölcs dolgokat tudott megfogalmazni, mint azon az egykori márciusi kora estén a hazát vesztett s újat nem lelő Páskándi. Örökhagyóm már akkor szociográfiáért kiáltott a felvidéki magyarság valós állapotának felmérése érdekében. Választások után voltunk.
Már akkor mutatkozott a baj.
I.
1990-ben 292 636 felvidéki magyar voksolt az MKDM-Együttélés koalícióra, ami akkor 8,66 százalékot ért az összes leadott szavazatból 95 százalékos részvétel mellett (mandátumban 9,33-at – 14 képviselőt). A bejutási küszöb 3 százalék volt.
1992-ben a szavazókedv 84 százalékra csökkent Szlovákia területén, a bejutási küszöböt 5 (koalícióknak 7) százalékra emelték. Az MKDM-Együttélés koalíció 228 885 szavazatot kapott, szorosan (7,42 %-kal, 14 képviselői mandátummal) parlamenti párt lett, a pártokra forgácsolódott VPN-ből kivált Magyar Polgári Párt (kezdetben FMK) 70 689 szavazattal (2,29%) kiszorult a parlamentből.
1994-ben a választási részvétel 74,65 százalékra csökkent, akkor jelent meg a politikai porondon a hárompárti Magyar Koalíció, mely 292 936 szavazatot kapott, és mert a magyarok részvétele átlagon felüli volt, 10,19 százalékot ért el, ami 17 mandátumot hozott.(A bejutási küszöb számukra 7 % volt.)
1998-ra Vladimír Mečiar átírta kissé a választási szabályokat, egyetlen választókörzetté vált az ország, pártonkénti 5 százalékra emelte a bejutási küszöböt a koalícióknak, ami szlovák jobboldalon egyetlen közös választási párt (SDK) megalakulásához, a magyar politikában pedig a három nagyobb – parlamenti képviselettel bíró – párt és a Magyar Néppárt (Popély Gyula vezette) egyesüléséhez vezetett. A Gyimesi György vezette Magyar Népi Mozgalom a Megbékélésért és a Jólétért egyedül indult, 0,20 %-ot (6587 szavazatot) szerzett. A Magyar Koalíció Pártja a magyar politika addigi legjobb eredményét érte el: 306 623 szavazatot kapott (9,13 % – 15 mandátum). A részvétel 84,24 %-os volt.
2002-ben még ennél is többen szavaztak az MKP-ra: 321 069 szavazattal 11,17 százalékot ért el és 20 mandátumot szerzett, pedig az országos választási részvételi arány 70 százalék volt.
2006-ban – 54,67-os részvétel mellett – az MKP-ra 269 111 választó szavazott (11,68 %), ez 20 mandátumot jelentetett. A magyar választók elégedetlenségének ez volt az első markáns jele. Abszolút számokban mérve a második kormányzati ciklus végére 50 000 magyar választó fordult el az egyetlen magyar politikai erőtől, mert ekkorra már egyre többen érezték úgy: a magyarlakta régiók problémáinak megoldását kormányban ülve sem segíti elő a politikai képviselet.
II.
Elemzők többször figyelmeztettek arra, pártként – a belső érdekellentétek miatt – a déli régiók és a magyar közösség felzárkóztatási programját nem kezelik. A Duray Miklós alelnök munkacsoportja által elkészített stratégiai programot ugyanilyen okból a pártvezetés soha nem terjesztette a közgyűlés elé és soha nem szavaztak róla. A választások után ellenzékbe szorult Magyar Koalíció Pártja építkezés helyett rombolásba kezdett, gazdasági érdekcsoportjai és a képviseletüket a párton belül ellátó „politikusok” bomlasztó munkába fogtak. A párt már 2006-ban oszlásnak indult, s ezt csak felgyorsította a pártelnök leváltása. Az egykori MKP-s értelmiségi és gazdasági hátország sokat nyert azzal, hogy a szlovák népesség körében is népszerű Bugár Bélát tudta új pártalapítási projektje élére állítani. Ez a párt kezdetektől hirdette, hogy a nagypolitikában csak a tehetős és gazdag embereknek szabadna ott lenniük (emlékezetesek Simon Zsolt büszke kijelentései a 11 milliós vagyonáról). A Most-Híd megalakulásával újra két magyar párt jelent meg a szlovákiai politikai arénában, bár Bugárék az alakuló közgyűlésükön leszögezték, hogy nem magyar pártnak tekintik magukat, hanem a mérsékelt szlovákok és magyarok közös pártjának, a magyarok többsége őket is magyar pártnak tekintette.
2010-ben 58,83 százalékos választási részvétel mellett a Most-Híd 205 538 szavazatot kapott, 8,13 %-ot és 14 mandátumot szerzett – elsősorban Dél-Szlovákiában –, az MKP pedig 109 638 szavazattal, 4,33 %-os támogatottsággal kiesett a parlamentből.
2012-ben az előrehozott parlamenti választásokon megismétlődött ugyanez. 59,11 százalékos választói részvétel mellett a Most-Híd 176 088 szavazattal (6,89%) bejutott a törvényhozásba, az MKP 109 484 vokssal, 4,28 százalékos támogatottsággal újra kiszorult onnan.
2016-ban nem sokat változott a helyzet. Az MKP 105 495 szavazattal 4,04 százalékos támogatottsággal újra parlamenten kívül rekedt, a Most – Híd polgári párt 169 593 szavazattal (6,50 %) parlamenti párt maradt. Az utóbbi szavazatainak felét még most is magyar választóktól kapta.
Ezt azért érdemes megjegyezni, mert így nagyjából megbecsülhető, hogy magyar pártra vagy viszonylag sok magyart felvonultató pártra idén 180-190 ezer felvidéki magyar polgár szavazott. A rekord számot jelentő 2002-es 321 069 szavazatnak alig több mint a felét tudták megszerezni együtt. 2006-ban volt egy 50-ezer fős fogyás, a jelenlegi ennél is nagyobb. Többpárti választáson ennél kevesebb szavazat még nem volt.
III.
Azt hiszem, sokkal inkább azzal kellene foglalkozni, hogy hová tűntünk el, vagy miért gubóztunk be annyira, hogy már azt sem tudjuk-akarjuk megtenni, amit még magunkért megtehetnénk. Ha közösségünk olyan lelki-mentális állapotban van, hogy népességünknek a fele sem hajlandó urnához járulni parlamenti választáskor, valami kóros dolog uralkodott el rajtunk. Társadalmi depresszióban szenvedünk. 458 464 bevallottan magyar nemzetiségű lakos volt 2011-ben, ennek a legjobb esetben is választópolgár a 60-70 százaléka (elöregedő társadalom vagyunk). Elgondolkodtató tud lenni a számok birodalma, mert a fenti statisztikák nem a nem létező átlago(s)t jelenítik meg, hanem a létező csoportot, és elárulják azt is, minek kellene utána járnunk, mit kéne megismernünk, szakszerűen feltárnunk. Gyógyítanunk.
Kampánytechnikák, másfajta lózungok minket aligha húznak ki abból a gödörből, melybe közösségként jutottunk. Kemény munkára, közösségépítésre lenne szükség, egymás sorsának a felvállalására is. A rendszerváltást követően megalakult politikai pártjaink sikeresen hitették el a magyar közösséggel, hogy ennek a megszervezői, kivitelezői és kezesei ezentúl ők lesznek. A pártegyesülésnek ezért volt rendkívül lelkesítő, tűzbe hozó érzelmi hatása. Ami viszont ezt követően a szlovák politikában a magyar közösség vonatkozásában bekövetkezett, kijózanító volt. Az egyetlen magyar párt a kormánykoalíciós szerződés külön záradékában tulajdonképpen már 1998-ban aláírta, hogy a bársonyszékek – és egyéb posztok – elosztásában való részvétel fejében elemi magyar érdekek képviseletéről mond le; többek közt a jogfosztó Beneš-dekrétumok jogrendből történő kiiktatásáról, a háború után meghurcolt magyarok megkövetéséről meg az autonómiatörekvésekről is.
A felvidéki magyarok zöme ma már nem hisz a politikusoknak. A Csallóköz „fővárosában” élek, elhallott beszélgetésekből tudom: minek választani, szavazni, mi van abból nekünk, amikor még egymással sem képesek egyezségre jutni… És nem firtatják, ki miatt nincs egyezség; ha meg elmennek szavazni, akinek jobban megy az „one man show”, annak adják a karikát. Hisz őt legalább a tévé is mutogatja, és még a magyar voltát sem rója fel neki… (Lám, a népszerűséghez már elég az is, ha egy magyart a szlovák média nem cikiz vagy gúnyol nyíltan a magyarságáért; mert a magyarok többségének ebből is jócskán elege van.)
Azok a magyarok, akik a lábukkal szavaztak, amikor sétálni, bevásárolni mentek, nem a szavazóhelyiségbe, huszonhat év után arra jutottak: a legjobb az lenne, ha egyik párt sem jutna be a parlamentbe. Ha a politikusoknak is a két kezük munkájából kellene megélniük ezután. Mint azoknak az embereknek, akikről teljesen megfeledkeztek.
Választási „pártjaink” – mert a magyar közösséggel általában csak a kampány során találkoznak, még a struktúrájában országosan kiépített is – profi marketingben bíznak ott is, ahol egészen másra lenne szükség. Közösségismeretre, helyzet- és valóságismeretre, programajánlatra. Aki a sok fiatalt látta az MKP listáján, abban reménykedett: az elképzeléseiket, a megoldási javaslataikat, a bátorságukat és szókimondásukat teszik be a közös kosárba. Urnazárás után ez is megtörtént. S egyik-másik újdonsült ifjú jelölt – aki a magyar összefogás listáján nem jutott be a parlamentbe – már másfél nappal a választások után megszellőztette pártalapítási (esetleges pártváltási) szándékát. Egyikük önreflexiójának lényege: „a felvidéki magyar ifjúságot a mostani eredményért komoly felelősség nem terheli, ő kifejezetten büszke a Fiatal Függetlenek elért eredményére. Továbbra is a magyar etnikai alapú politizálás híve – még akkor is, ha erre a jövőben nem az MKP logója alatt kerül sor!” De az sem szívderítő, akinek a szájából az hangzott el: „ők továbbra is MKP-ban gondolkodnak, még akkor is, ha a párt vezetésének komolyan el kell tűnődnie, hogy ne csak magyar közösségben, hanem – miként azt a Most-Híd is teszi – országos politikában gondolkodjon! Elképzelhető, hogy az MKP-nak nemcsak a felvidéki magyarság, hanem valamennyi szlovákiai országlakó számára vonzó programot kell kidolgoznia! Sőt, még attól sem szabad a magyar pártnak idegenkednie, hogy szlovák politikusokat indít a választásokon, hiszen sok olyan szlovák van, aki magyarabb sok magyarnál!”
Szóval: a fiatal MKP-s jelöltek is a Most-Híd projektet szeretik valójában, s a mostani karikáik csak az ugródeszkát jelentik annak a következő választási listájára? Mert még egy ugyanilyen pártot alapítani vagy a meglévő másikat ugyanilyenné átalakítani nem csupán felesleges, hanem kimondottan kártékony lépés lenne. Ennek alátámasztására soroltam fel fentebb – kronológia sorrendben – a választási eredményeket. Egyszerűbb lehet így a döntés a fiatal politikusoknak a következő választásokra való készülődés során, amikor a voks-maximalizálási lehetőségeket is számba illene venniük.
IV.
Én csak megfigyelő vagyok. Írót idézve kezdtem, hadd fejezzem be egy másik klasszikussal, egy Örkény Istvántól való egypercessel, hogy valami biztatót is kapjon a kedves olvasó:
„Körülbelüli száztíz-száztizenöt év múlva, egy szép nyári napon, soron kívül megkondítják majd az ország összes harangjait. Sokan rá se hederítenek, pedig az a csengés-bongás nagy változások hírnöke lesz!
Addigra Visegrádon újjáépül az egykori királyi palota, sosem látott pompával, óriási termekkel, függőkertekkel. Az avatási ünnepségen – azt jelzi majd a harangkongás – néhány aggastyánnak könnybe lábad a szeme. Valóban, az lesz az a perc, az a nagy és régen esedékes perc, amikor véget ér az ezeréves pechszéria.
Visegrád akkor már nem ennek a csöpp kis országnak lesz a székhelye, hanem a Dunai Magyar Köztársaságnak, melynek négy vagy öt tenger mossa partjait. „Dunainak” azért fogják hívni a köztársaságot, nehogy összekeverjék egy másikkal, az Alsórajnai Magyar Köztársasággal. Ez utóbbit akkor se magyarok lakják majd, hanem kopott öltözékű, elnyűtt alsórajnaiak, akik csak kabalából vették föl a magyar nevet.
Le se lehet írni, milyen jó dolog lesz akkor magyarnak lenni! Elég talán annyit mondani, hogy a „magyar” szó – potom száztizenöt év alatt – igévé változik, mely addigra minden élő nyelvbe felszívódik, méghozzá kellemes jelentéstartalommal.
„Magyarni” franciául például annyit tesz majd: magamat jól leszopni. Spanyolul: utcán pénzt találni, érte lehajolni; katalán nyelvjárásban: „Könnyedén hajolgatok, amióta kínzó derékzsábámból kigyógyultam.” És ha valaki Londonban így szól: I am going magyarni (vagyis szó szerint: megyek magyarni), ez azt jelenti: „Ahhoz az isteni nőhöz, akit ott látsz, most odamegyek, megszólítom, belekarolok, hazaviszem és…” (Itt egy csúnya szó következik.)
Más példa: „Én magyarok, te magyarsz, ő magyarik” (mert ikes lesz az ige) hét civilizált nyelven (norvégül, görögül, bolgárul, baszk nyelven stb.) azt jelenti majd: „Ropogós kacsasültet eszem (eszel, eszik), idei uborkasalátával, miközben Yehudi Menuhin a »Csak egy kislány«-t húzza a fülembe.”
Továbbá: „Anyuka, mehetek magyarni? – Magyarhatsz!” – lettül azt jelenti, hogy egy kisfiú elkéredzkedik moziba, s az édesanyja, némi habozás után, elengedi, pedig a filmet csak tizennyolc éven felüliek látogathatják.
De hagyjuk a külföldet! Itthon is sok mindent másként hívnak majd. Például a „vanília” helyett, mely idegen szó, a „háború” megy át a köztudatba, minthogy régi jelentését amúgy is elvesztette. A visegrádi cukrászdában tehát a fagylaltospult fölött ez lesz kiírva:
Eper
Puncs
Háború
Csokoládé
Így fogunk élni. Addig, ezt a pár évet, ki kell bírni.”
Az Örkény-mű címe: Nézzünk bizakodva a jövőbe.
Van okunk rá…
N. Gyurkovits Róza, Felvidék.ma
