Az elmúlt évszázad folyamán több Szlovákiát érintő lényeges esemény éppen a nyolcassal végződő években történt. A sorozatunk harmadik részében az 1998-as esztendőt és a következő éveket elemezzük.
Vladimír Mečiar 20 évvel ezelőtti távozásából sem ocsúdott fel teljesen még mindig Szlovákia. 2018 két irányba is elmehet: az ország elkezd végre büntetőjogilag is leszámolni az előző kormányok korrupciójával és a kliensrendszerrel, de egyúttal gondjai vannak azzal, hogy kritikusan viszonyuljon a jelenlegi kormánypárt problémáihoz. És amíg a kormányfő formailag az Európai Unió magjában keresi Szlovákia helyét, a parlament elnöke a zsarnok Vlagyimír Putyin gyűrűjét csókolgatja.
1998
Bár ma természetesnek tűnik, hogy az Európai Unió részei vagyunk, és már tíz éve útlevél nélkül közlekedünk az országhatárokon keresztül, 20 évvel ezelőtt még egyáltalán nem így nézett ki a dolog.
1998-ban Vladimír Mečiar mögött a legsötétebb négy év állt. 1994-től a nyilvánosság felügyelete nélkül privatizálta az állami vagyont a Nemzeti Vagyonalapon keresztül. 1996-ban Michal Kováč államfővel való összetűzése a köztársasági elnök fiának elrablásába torkollott, a szlovákiai nyomozók és néhány hónap múlva a bécsi bíróság is megerősítették, hogy a Szlovák Titkosszolgálat által irányított akcióról volt szó.
A hatalommal való visszaélésre, az alkotmányos fékek figyelmen kívül hagyására a külföld is felfigyelt. A demokratikus országok demarsai elutasították Mečiar Szlovákiájának felvételét a NATO-ba és az EU-ba, az amerikai külügyminiszter asszony, Madeleine Albright pedig mint európai fekete lyukról beszélt Szlovákiáról.
Mečiar a tömegeket mozgósító lakossági találkozókon azokkal a szavakkal reagált erre, ha a Nyugat nem akar bennünket, a Kelet majd örömmel fogad minket. Amikor 1997-ben a HZDS kihívójaként megalakult a Szlovák Demokratikus Koalíció, a kormánykoalíció elfogadta azt a törvényt, amely megakadályozta a koalíciók indulását a választáson. Csak az Alkotmánybíróság időben történt döntése akadályozta meg, hogy negyedszer is Mečiar alakítson kormányt. A rekordszámú választópolgárt urnákhoz csalogató választáson – több mint 83 százalékos volt a részvétel – mégis a HZDS győzött. A kormányalakításra azonban nem volt elegendő az 57 képviselő, amennyije hagyományos tettestársával, az SNS-szel együtt volt.
Az SDK-ból, SDĽ-ből, MKP–ból és Rudolf Schuster fiatal SOP nevű pártjából álló nem szokványos bal-jobb koalíció alapos takarításba kezdett. Először azonban az üres államkasszával, a Mečiar kormányzási idejéből származó átláthatatlan szerződésekkel és további aknákkal kellett megbirkóznia, amelyeket Mečiar maga után hagyott.
A volt kormányfő a parlamentből is kivonult, a megbízatását egy közeli munkatársára és az ifjabb Michal Kováč elrablását megszervező Ivan Lexára hagyta. „Azelőtt sohasem fordult elő, hogy egy képviselő a mandátumát név szerint valaki másra hagyta volna” – állítja a TREND kommentátora Marián Leško. „1998-ban az emberek azzal a meggyőződéssel vonultak az utcákra, hogy azt, amit Mečiar képvisel, le kell állítani. Kivételes volt ez az önálló Szlovákia történelmében, hasonlóval előtte se, meg azóta sem találkoztunk” – fűzte hozzá Leško az interjúkötetében.
A média is része volt az ellenszegülésnek, amely nyíltan Mečiar-ellenes volt – persze, kivéve az államikat és az állam által pénzelteket. Azok, ellenkezőleg, nem titkoltan kormánypártiak voltak, beleértve a közszolgálati Szlovák Televíziót is.
A nagytakarítást a széles koalíció 1998-ban kezdte meg minden fronton. Brigita Schmögnerová, az új pénzügyminiszter néhány szóban összegezte Mečiar örökségét: korrupció, kliensrendszer, üres államkassza, magas kamatok és mutyizás. Az állam Mečiar idejében nagyon magas kamatok mellett kapott csak hitelt, mivel a külföldi partnerek számára megbízhatatlan volt. Maga viszont mélyen áron alul adta el az állami vagyont.
Leško becslése alapján, az állam feleslegesen veszített a hozamokon mintegy kétszáz milliárd koronát. További száz milliárdot az ország a kimutyizott állami bankok helyrehozatalára kölcsönzött, hogy egyáltalán eladhatóak legyenek a külföldi befektetőknek. Ezért hiányzott a pénz a korházak felújítására vagy az autópálya-építésre. Az első és második Dzurinda-kormány – annak ellenére, hogy a választásokat 1998-ban és 2002-ben is Mečiar nyerte – 180 fokot fordított az országon. A külföldi befektetők, akik megvették az olyan tönkretett vállalatokat, mint a Kelet-szlovákiai Vasmű vagy az Állami Takarékpénztár, az Általános Hitelbank, illetve a Szlovák Biztosító, egyben a vállalatok kultiváltabb irányítási módját is magukkal hozták. Ahol a mutyizás nem megengedett, és a kormánnyal való együttműködés inkább teher, mint előny. Mečiar tőkehalmozó rétege felbomlott, bár csak minimálisan végezték közülük rács mögött.
Míg 1998-ban a jogi személyek jövedelemadója még 40 százalékos volt, nyolc évvel később több mint a felére csökkent, miközben csökkent a fizikai személyek jövedelemadója is.
2006-ban Szlovákia a nyolc évvel azelőtti Oroszországhoz való közeledés veszélyétől az uniós tagságig és a NATO-tagságig jutott. Amint azonban azt M. Leško hozzáfűzi, a jogállamiság és az alkotmány még mindig nem rendelkezik akkora tisztelettel, mint ahogyan azt megérdemelnék. Mečiar csontvázai még távozása után húsz évvel is potyognak ki a szekrényből, és csak az éppen mögöttünk hagyott évben sikerült eltörölni az amnesztiáit.
Mečiar jelöltje és Robert Fico első kormányának miniszterelnök-helyettese, Štefan Harabin még mindig megosztja a szlovák igazságszolgáltatást. Az ösztönös privatizálás idejéből származó esetekkel még mindig foglalkoznak a szlovákiai bíróságok. Maga V. Mečiar azonban a közvetlen munkatársaival együtt sikeresen megússza az igazságszolgáltatást, annak ellenére, hogy az amnesztiák eltörlése végre legalább ezt a tényt megváltoztathatná.
(etrend.sk/Felvidék.ma)
