Száz esztendővel ezelőtt a forradalmi fertőbe taszított Magyarország kellő elszántság és katonai erő hiányában képtelen volt megvédeni magát újdonsült, gyenge hadi potenciájú szomszédaival szemben, akik természetesen minden területrablásukat az antant és a párizsi „békecsinálók” jóváhagyásával vitték véghez.
Az 1918. december 24-i első Vix-jegyzék világossá tette, hogy „Szlovákia történelmi határait” a csehszlovák hadsereg szállja meg, amely délen a Duna és az Ipoly, Rimaszombat, Ung folyó és Halics vonalon húzódott.
A magyar csapatok parancsot kaptak, hogy hátráljanak ezen vonalra. A másik fél is gyorsan lépett – természetesen használva az ottani sűrű vasúthálózatot –, a csehek 7. hadosztálya Dévény és Pinc, míg 6. hadosztályuk Losonc és Uzsok között szállta meg Észak-Magyarországot. Pozsony 1919. január 2-án, Losonc, Besztercebánya, Selmecbánya és Zólyom másnap került az inváziós csapatok uralma alá. A Pozsonyt megszálló csapatok egy része január 8-án Galántát, Dunaszerdahelyet foglalta el, másik különítményük Nyitra felől Érsekújvárra tartott, egy zászlóaljuk pedig a párkánynánai vasútállomáson ütött tanyát. Január 10-én Ipolyság, Komárom, Breznóbánya és Nyustya következett. A csehek 6. hadosztálya 1918. december 30. és 1919. január 10. között Kassán állomásozott, s onnan több oszlopban nyomult tovább. Részei vasúton és gyalog Tőketerebesen át Varannóra és Nagymihályra, Szobráncon keresztül Ungvárra, Uzsokra jutottak el, valamint tovább haladtak a Hernád völgyében Csányig. Január 15-én az Ipolyságon bekvártélyozott cseh zászlóalj partot váltott az Ipolyon és elfoglalta Balassagyarmatot, valamint Drégelypalánkot. A velük szemben álló magyar csapatok kitértek a harc elől, Nagyorosziba és Magyarnándorra húzódtak vissza. Ezen a napon Rimaszombat, Jánosi, Tornalja, Bánréve, Rozsnyó és Mezőlaborc, január 16-án pedig Csap is cseh megszállás alá jutott.
A január 18-án megalakított Berinkey-kormány hadügyi tárcájának vezetését egy írógépműszerészre, Böhm Vilmosra bízták. E kormány már erélyesebben kívánt szembeszállni az egyre szemtelenebb cseh és román térnyeréssel szemben, s elhatározta, a demarkációs vonalakat fegyverrel védi meg; stratégiai szempontból így értékelődött fel a salgótarjáni szénmedence jelentősége, amelyet bármi áron meg akartak tartani.
Addigra a koncra éhes csehek gyakorlatilag 18 észak-magyarországi vármegyét foglaltak el. Pozsony, Nyitra, Trencsén, Túróc, Árva, Liptó, Zólyom, Hont, Bars, Szepes, Sáros és Ung egészében, Komárom, Esztergom, Nógrád, Gömör, Abaúj és Zemplén nagyobb részén a csehek voltak az új urak.
Salgótarjánba a magyar 40. hadosztály parancsnoksága települt, s annak parancsnoka, jeszeniczei Jankovich Ferenc ezredes szervezte a város védelmét, ugyanis a csehek támadását Szécsény és Fülek felől várták. Január 29-én a balassagyarmatiak megelégelték a nyakukra ült cseh legionisták szemtelenségét, és a magyarnándori katonaság segítségével a helyi vasutasok kiebrudalták a városból a megszállókat.
A hazaszeretet egyik legszebb példáját adták e derék honpolgárok és rendkívül sajnálatos, hogy az akkori kommunista politikai aknamunka eredményeként nem akadtak követőik a csehek, románok és szerbek által megszállt magyar országrészekben, akik fegyvert fogtak volna szülőföldjük védelmében.
Nem sokkal később a 40. hadosztály parancsnoka a következőket jelentette: „Balassagyarmaton rend és nyugalom van. Csapatainak hangulata igen jó, a lakosság elkeseredettségének és támogatásának köszönhetők nagyrészt a sikerek. Az Ipoly mentén elfogott csehek száma körülbelül 500; legnagyobb részük felvidéki tót.” Doberdói Breit József meg is jegyezte A magyarországi 1918/19. évi forradalmi mozgalmak és a vörös háború története című munkájában, hogy
„itt a csapatoknál és magasabb parancsnokságoknál még a hazafias érzület dominál, míg Budapesten ekkor már rég a legocsmányabb bolsevista-kommunista irány grasszált mind a csapatok, mind a polgári berendezések alkalmazottai között.”
Január 31-én a csehek és a magyar 40. hadosztály parancsnoksága új demarkációs vonalat jelölt ki, amely a Duna–Ipoly–Pinc-kelet–Rimaszombat-dél–Tornalja–Ung folyó és az Uzsoki-hágó között húzódott, így Hont és az ipolysági hídfő a vasútállomással együtt ismét magyar fennhatóság alá került. Salgótarján és környéke egyelőre megmenekült a cseh katonáktól. Az ottani lakosság hangulatát jól mutatja a következő jelentés: „Ismét kiemelendő a (…) 29. ezred kunjainak és a székelyeknek bátor és elszánt magatartása, kik a litkei és szécsényi harcokban saját veszteségek nélkül az ellenségnek lényeges károkat okoztak (…)
Az itteni lakosság hangulata az elért sikerek következtében igen emelkedett. Felette kívánatos volna ezen eredményeket az ország többi részében hazafias és hadseregfejlesztő propaganda számára felhasználni.” Ez azonban nem valósult meg.
Losoncról február 2-án érkezett egy cseh parlamenter küldöttség a füleki magyar parancsnokságra, magukkal hozván azon levelet, amely az alábbiakat tartalmazta: a demarkációs vonalon az ellenségeskedést mindkét fél szüntesse be, cseréljék ki foglyaikat, elfogadják a január 31-én javasolt új demarkációs vonalat. A magyar fél a fentieket megerősítette, de kijelentette, hogy „amíg cseh csapatok Magyarország földjén állanak, nincs kizárva, hogy ahol azok túlkapásokat engednek meg maguknak, ott a polgári lakosság saját elhatározásából, elégtételt vehessen magának. Habár a parancsnokság a lakosságnak ezzel az eljárásával nem azonosíthatja magát, mégis beállhat az az eset, hogy a lakosságnak indokolatlan megtorló intézkedések ellen való védelmére a parancsnokságnak fenn kell tartania magának a szükségesnek vélt ellenrendelkezések megtételének jogát.”
A fegyvernyugvás nem következett be, ugyanis a csehek incidensek sorozatát követték el. Az első már február 3-án bekövetkezett, amikor a csehek Dejtár mellett átkeltek az Ipolyon és a vasútállomásról géppuskával tűz alá vették a falut, ahol a Pálmay-csoport tartózkodott.
A falusiak nem hagyták magukat, rárontottak a tűzszünetet megszegőkre és elűzték azokat egészen Nagycsalomjáig.
Hadizsákmányuk 4 db géppuska, lángszóró és az ellenfél ellátó trénoszlopa volt. A csehek rögvest panaszt tettek Balassagyarmaton, mire a Nagycsalomjára visszatérő küldöttet a helybéliek meg akarták lincselni, akit a magyar katonaságnak kellett megvédenie. Február 4-én a Losoncot megszálló cseheknek szállt inukba a bátorságuk, ugyanis attól tartottak, hogy a lakosságot megfertőzik a bolsevik eszmék és a balassagyarmatihoz hasonló felkelés törhet ki, vagy a város alá érkeznek a magyar csapatok.
Ezért statáriumot hirdettek, a református templomtoronyba géppuskákat telepítettek, és túszokat szedtek.
Az ideiglenes határok mentén álló magyar csapatok katonai fegyelme azonban egyre inkább megbomlott, amelyet Budapestről szerveztek. Február 5-én Jankovich ezredes ennek jeleit fedezte fel hadosztályánál, ugyanis egy küldöttség felkereste, s előadta, hogy a továbbiakban nem hajlandóak teljesíteni a katonai regulákat. Hiába helyeztette át a hangadókat, a 40. hadosztály morálja egyre romlott. Ennél a seregtestnél is működtek katonatanácsok, amelyek tovább szították az ellentéteket például azzal, hogy a náluk szolgáló székelyek ellen fordultak, akik továbbra is ragaszkodtak tisztjeikhez és megtartották a katonai fegyelmet. A züllésnek nem lehetett útját állni, ráadásul Jankovich ezredest hamarosan menesztették.
Február 11-én Losoncon újabb kétoldalú tárgyalásra került sor, és helybenhagyták a 40. hadosztály előtti demarkációs vonalszakaszt.
A 39. hadosztály – amelynek parancsnoksága Nyíregyházán székelt – a Rima és Uzsok között állt, ahol a csehek több atrocitást hajtottak végre, s mellettük az ukránok és a románok is megjelentek. Február 9-én a hadosztály parancsnoka Szentkirályon helyi egyezményt kötött a csehekkel, de azok nem adták át a demarkációs vonaltól délre eső területeket és uralmukat egészen a Tiszáig szándékoztak kitolni. Március 8-án e hadosztály védelmi sávjában újabb vonalat állapítottak meg: Buzita–Hidasnémeti–Nagykázmér–Hardicsa–Málca. A csehek annyira „előzékenyek” voltak, hogy március 18-án 31. gyalogezredük parancsnoksága táviratot küldött Ungvárról a magyar félnek:
„A párizsi nemzetközi parancsnokságnál épp most tárgyalnak a cseh-szlovák köztársaság és a magyar kormány közötti demarkációs vonal megállapításáról. Kérem a magasabb parancsnokságokat erről értesíteni.”
A győri parancsnokságú 37. hadosztállyal szemben a csehek a Bartha-Hodža egyezmény szerinti demarkációs vonalon álltak és azon a területen megkezdték berendezkedésüket. A hadosztály-parancsnokság egyik karhatalmi jelentése szerint február 23-án Zsolnán egy Andrej Hlinka nevű katolikus pap cseh-tót gyűlést tartott, ahol kifejtette, hogy el kell szakadniuk a csehektől, annak ellenére, hogy korábban ő volt az egyesülés egyik legnagyobb szószólója. Más jelentések szerint Pozsonyban azon tiszteket és legénységet, akik nem szereltek le, internálni fogják, a csehek főhadiszállásként akarják Frigyes főherceg palotáját használni, be akarják hívni az 1882 és 1898 közötti évfolyamokat, Pozsonyban pedig jól felszerelt rohamcsapatokat szerveznek. Március 14-én a fenti seregtest parancsnoksága arról jelentett, hogy vele szemben nagyobb cseh csapatösszevonásokat észlelt, s vélelmezte, hogy a csehek napokon belül a köpcsényi vagy az esztergomi szakaszon átkelnek a Dunán.
Az északi fronton 1919 március végére két és fél cseh-szlovák hadosztály (38 zászlóalj, 36 üteg) állt három, igen gyenge magyar hadosztállyal (16 zászlóalj, 12 üteg) szemben. A cseheknek 24 ezer, a magyaroknak csupán 11 ezer katonájuk volt. A csehek és szlovákok katonai erejéről nemes Erdeös László alezredes A magyar honvédelem egynegyed százada című munkájában ezen sorokat olvashatjuk: „Szomszédaink közül katonailag a csehek álltak a leggyengébben. Az országban teljes katonai anarchia uralkodott. A magyar Felvidék megszállására 1918 novemberében [Jozef] Štik tábornok parancsnoksága alatt egy tüzérséggel megerősített gyalogezred tört be a Vág völgyébe. Közben újjászervezték Prágában a 28. és Brünnben a 49. volt k.u.k. gyalogezredeket, az előbbit a Vág völgyébe, az utóbbit a Kis-Kárpátok irányába vetették be. Ezek fedezete alatt szervezték meg a tót lakosságból Trencsénben a 15. (volt m. kir. honvéd) és a 71. (volt k.u.k.) gyalogezredeket. Decemberben megérkezett a Felvidékre Luigi Piccione olasz tábornok parancsnoksága alatt az Olaszországban szervezett két légiós hadosztály, ezek fegyelme jóval nagyobb volt, mint az anyaországban szervezett alakulatoké.
A felsorolt alakulatok az 1918 karácsonyán átadott jegyzékben feltüntetett területek megszállását január végén be is fejezték. A Franciaországban szervezett légiós hadosztály 1919 februárjában ékezett meg az anyaországba. A csehszlovák hadsereg 1919 tavaszán körülbelül 18 000 főből állott.”
Kun Béláék hatalomátvételét követően a románok mellett a csehek is vállalkoztak arra, hogy letörjék a magyarországi kommunizmust és természetesen újabb területeket hasítsanak le az ország testéből.
Bajta szülötte, a felvidéki magyar fegyveres ellenállás egyik szervezője, dr. Drozdy Győző kisgazda politikus és újságíró emlékirataiban jegyezte fel e sorokat: „A szlovákokat sohasem említettük, ha valami rosszra gondolunk. Még a tót szél sem volt veszedelmes. De ha északnyugat felől jött a cseh orkán: még nyáron is bundába bújtunk. El sem tudtuk képzelni, hogy a mi tót testvéreink, akikkel ezer éve együtt élünk jóban-rosszban, – fegyvert fogtak volna ellenünk. Nem is így volt az igazán. Ha felvégről bántott valaki minket, mindig a csehekre gondoltunk. Hiszen őket is ismertük jól, már vagy ezer éve. Ha panaszkodtunk, mindig azt mondottuk, hogy csehül állunk! De nem ismerhettük akkor még a »csehszlovákokat«. El sem tudtuk képzelni azt a csodát, hogy egyszer majd milyen népfajt szül a pipázó Kárpátok. (…) Ugyan melyik cseh, szlovák, román, szerb, vagy horvát, sőt melyik magyar történetíró írta meg: hogyan is jutottunk odáig, hogy színmagyar területeket kebelezhettek be apró szomszédaink a békeszerződés megkötése előtt? Ki írta le azokat a szúrásokat, vágásokat, azokat a váratlan rajtaütéseket, az apró dúvadak mesterfogásait, amit 1918 decemberében s az új esztendő első hónapjaiban Magyarországgal szemben alkalmaztak?
Cseh és szlovák könyvtárakat, akkori följegyzések garmadáját kutattam át, amíg nyomát leltem ennek a bővített mondatba sűrített történelemnek: »… ezután kisebb-nagyobb harcok között megszállottuk Magyarországnak azokat a területeit, amelyeket az antanthatalmak számunkra kijelöltek…« Semmi több.”
