Takács András írása első felében A magyar néptánc évtizedei című konferenciával kapcsolatban jegyzi le gondolatait, illetve idézi a felvidéki néptánc prominens szereplőjének, Agócs Gergelynek a gondolatait, a cikk második felében pedig elkalauzol bennünket a felvidéki táncházmozgalom kezdő időszakába.
A magyar néptánc évtizedei című konferencia teljes anyaga az interneten megtalálható, nagyon értékes és megfogadásra késztető gondolatokat tár elő, különösen érdemes megfogadni azoknak, akik a néptánccal komolyabban foglalkoznak.
Agócs Gergely, a közismert felvidéki születésű néprajzkutatónk a Magyar Állami Népi Együttes közreműködésével a Kincses kalendárium c. műsorban szerepelt, A történelmi Felföld zenei és táncos hagyományainak magyarországi megjelenítésében címmel tartott előadást. A felvidéki hagyománykultúrát, illetve táncházmozgalmat érintő gondolatainak egy részét ide másolom:
„…1990-ben, áprilisban szereltem le a katonaságtól, – 1988-ban vonultam be. A katonaéveim során valósult meg Csehszlovákiában a rendszerváltás. A csehországi Domažlice városban szolgáltam, ahonnan hazajöttem és a barátaimmal még azon a nyáron, mivel a kínálkozó lehetőségek már lehetőséget teremtettek arra, hogy megalapítsuk a Szlovákiai Magyar Folklórszövetséget (SzMF), ezt meg is tettük. Az első évben elkezdtünk népművészeti táborokat szervezni s arra gondoltunk, hogy magyarországi előadókat, neves magyarországi népzenészeket és táncosokat hívunk meg, hogy tanítsanak elsősorban erdélyi zenéket meg táncokat.
Azért gondoltuk, mert a táncházmozgalom már 18 éves történetében a tanított táncok azok voltak, amelyek átütötték az elhallgatás, a magyarországi folklorizmus vastag jegét.
A módszert elkezdték újszerűen alkalmazni a táncok tanításában és később a színpadi alkotásokban is. Aztán hamar rájöttünk, hogy a magyarországi barátaink hozzák magukkal a magyarországi táncaikat is. Én 1992-ben felvetettem a gondolatot, hogy lehet-e célja az SzMF-nek az, hogy a felvidéki falvainkon rendezett magyar rendezvényeinken, a Magyarországból jövő előadók a tanfolyam hallgatóinak erdélyi folklór anyagot tanítsanak, akármennyire nemes cél lehet az. Akkor viszont megegyeztünk abban, hogy nekünk elsődleges célunk mégis csak az kellene, hogy legyen, hogy
a felvidéki magyar gyerekeknek felvidéki magyar néphagyományt tanítsunk, illetve a magyar kulturális hagyományt adjuk át, illetve, hogy Magyarországon bemutassuk a felvidéki magyar hagyomány értékeit.
Ezért aztán változtattunk stratégiánkon és programunkon, a továbbiakban a szlovákiai magyaroknak, a felvidéki magyar gyerekeknek magyar anyagot adtunk, illetve vállaltuk, hogy Magyarországon bemutatjuk a felvidéki magyar hagyományértékeket.”
Itt elérhető a konferencia felvétele
Agócs Gergelynek ezek a megfogalmazásai késztetnek arra, hogy a tisztánlátás érdekében is leporoljam egy, a jelzett témakörrel foglalkozó régebbi írásomat, melyet az Új Szó című napilap annak idején közölt. Ezzel szeretnék mélyebb áttekintést nyújtani arról is, hogy a Csemadok a megalakulása óta, 1949-től a Gergely által jelzett időpontig, 1990-ig a felvidéki hagyományos kultúra területén – beleértve a táncházmozgalmat is – milyen eredményes munkát fejtett ki.
A magyar táncházmozgalom első évtizedei a Felvidéken. 1. rész.
A táncházmozgalom – mondhatjuk nyugodtan – a szlovákiai magyaroknál is gyökeret eresztett és megerősödött. Bizonyításként lebegjen szemünk előtt a Felvidéken évente megrendezésre kerülő népművészeti, ifjúsági, kulturális fesztiválok és táborok sora, de felidézhetjük az 1980-90-es évek tavaszi, nyári, őszi szabadtéri népművészeti rendezvények sorát is. A táncház ma már jelen van minden jelentősebb kulturális rendezvényen, és jelentős szereppel bír mindenütt. Meghonosodott, illetve újra birtokunkba vettük.
Kiderült róla, hogy főleg az ifjúság körében olyan népet, nemzetet, nemzetiséget, érdekcsoportot összetartó erővel bír, mely erőt nem lehet semmi mással helyettesíteni.
A táncházak újkori térhódítása Erdélyből, a faluközösségek életéből indult hódító útjára. Ott a XX. század elején a népélet élő szerves része volt. Nálunk a Felvidéken is az volt, de a XIX. század közepére-végére az Erdélyben a XX. század közepén újra tért hódított formája megszűnt. A más irányba fejlődő társadalmi, faluközösségi életben életterét vesztette, néprajzi gyűjtőútjaink alkalmával már csak elbeszélésekben találkoztunk emlékével, pl. Jókán az 1907-ben született Szitás Lajosné Tankó Emerencia az 1980-as találkozásunk alkalmával úgy emlékezett rá, hogy
„ősszel, télvíz idején a pásztor lakásán találkozott a fiatalság és dudára táncoltak egész este, sőt egyes napokon még délután is”.
Délután, ha volt muzsika, csak úgy odaszaladt, táncolt egyet-kettőt, aztán hazament, elvégezte az esti dolgát és ment vissza a fiatalok közé táncolni, szórakozni. Erdélyben az egyes magyar tájegységek magyar népcsoportjainál, pl. Széken, a népélet szerves része ma is. A közös szórakozás eszköze. A fiatalság mozgás-, zene-, ének- és közösségi igényének kielégítője. Fórum, ahol megismerhették egymást, fórum, ahol életük természetes elemeként megismerkedtek a faluközösség hagyományos dal- és tánckultúrájával, fórum, amely összetartott egy-egy faluközösséget, népcsoportot, nemzetiségi csoportot, generációt. E szokást Erdélyben a II. világháború sem tudta kiszorítani a társadalom életéből, sőt a háború utáni újraéledéskor ez a szokásforma is megerősödött és ma már a természetes jelenléte mellett a tudatos fenntartásával is törődnek.
Martin György sírjánál tisztelgés, Kerepesi temető, Budapest. 1. sor b.2. Halmos Béla a táncházmozgalom mindenese, 8. Kelemen László a HH főigazgatója, alsó sor j. 1. Borbély Jolán, M.Gy. felesége – néprajzos, 2. Felföldi László a MTA ZI táncosztály vezetője. Fotó: Takács András.
A hatvanas években kezdett a táncház meghonosodni a magyarországi kulturális életben. Olyan neves néprajzkutatók, koreográfusok, zenészek fáradoztak a megismertetésével, mint Martin György és az erdélyi Kallós Zoltán néprajzkutatók, Tímár Sándor és Novák Ferenc koreográfusok, Sebő Ferenc és Halmos Béla dal- és zenekutatók, Karsai Zsigmond, a kiváló hagyományőrző táncos és még sokan mások. Később az állami kultúrpolitika is elfogadta. Tímár és Sebő Kossuth-díjat is kapott érte. (Sajnos Martin György, akinek legnagyobb érdemei vannak ezen a területen is, korai halála miatt e megtiszteltetésben már nem részesülhetett.) Szóval a falukutatók felismerték a táncházban rejlő összetartó erőt és azt, hogy a megváltozott társadalmi életben mennyire tudja szolgálni a hagyományos népi kultúra továbbéltetését, az új életforma keretébe való beépítését, a kultúra nemzeti sajátosságának megerősítését, megtartását.
E szellemi értéktöbblet volt az, amit a fiatalság a táncházban felismert, elismert és elsajátításáért sokat tenni, és anyagiakat áldozni is képes volt és képes ma is.
A szórakozásnak egy nagyon igényes fóruma a táncház. Indulásakor, a fórummal együtt a táncház tartalma is bekerült a magyar néptánc-, zene-, daléletbe. Budapesten, és Magyarország többi részében is a táncház hatására, a szabad táncolási formában eleinte uralkodóvá váltak az erdélyi hagyományos táncok, a nagyon igényes, gazdag mozgásanyaggal bíró, ritmikailag erősen aprózott pontozók, legényesek, verbunkosok, a különböző forgatósok, forgók és a párosok, a mai egységes névvel jelölt csárdások. Azok a táncok, melyek a mai korunkban, a nyolcvanas évek elejéig a tánccsoportok ápolásában csak a színpadra került néptáncokban, a színpadi tánckultúrában voltak jelen. Éppen ezért egy aránylag szűk réteg birtokolta őket, illetve birtokolhatta őket. A táncházak újraélesztésével e táncok táncrendi tánccá váltak, és így az ifjúságnak az a része is, amely előzőleg csak nézőként csodálta a látványos táncokat, de nem érzett magában annyi erőt, hogy azt színpadigényesen el is sajátítsa, most „testközelbe” jutott vele.
A táncházakban a táncokat önmaguk kedvére, örömére, szórakoztatására tanulják az emberek. Itt a táncok a valamikori eredeti funkciójukban jelennek meg.
A táncházak közönsége nemcsak nézője, hanem fizikailag is élvezője a táncnak, a mozgásnak, a dalnak, a zenének, a táncolásból fakadó belső örömnek.
Az igényes táncok elsajátítása a tökéletesebb táncos mozgás kifejlesztését is igényelte és eredményezte. Ezt a kultúrpolitika irányítása is szorgalmazta, de fő szorgalmazói maguk a táncegyüttesek és tánccsoportok lettek, természetesen értve alatta a népi irányzat művelőit. E táncos kollektívák így nevelték ki a támogató törzsgárdájukat, a közönségüket. A fenntartó szervük, a kulturális központjuk közönségének állandó magját tartották meg, szoros és állandó élő szálakkal magukhoz kötve a mindenkori tagságukat, és fejlődtek együttesből egészen nagy baráti-családi közösségekké.
Folytatjuk
(Takács András/Felvidék.ma)
