Melyik volt a 20. századi magyar történelemben az a politikai rendszerváltás, amely az ország szuverenitásának jelentős korlátozásával járt, de az államfő hivatalban maradt ás a hadsereget sem fegyverezték le? Ez a kvíz-kérdés vezette be a RUBICON történelmi magazin 400. számának online bemutatását.
A helyes válasz a lapot uraló téma: Magyarország 1944. évi megszállása volt. Az események hátterét, főszereplőit, a nemzetközi összefüggéseket, mindezek visszhangját elemző tizenkét tanulmányt és bőséges illusztrációt tartalmazó jubileumi kiadvány szerzői közül Szakály Sándorral, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatójával beszélgetett Nánay Mihály, a Rubicon Intézet főmunkatársa. A lényeget érintő kérdések és a köntörfalazástól mentes, pergő válaszok tanulságos eszmecseréjéből csak néhányat ragadunk ki az alábbiakban.
Már 1943-ban látták a magyar politika irányítói, hogy ezt a háborút nem fogja megnyerni a hitleri birodalom. A kérdés csak az volt Kállay Miklós miniszterelnök és Horthy Miklós államfő számára, hogy miként vezethető ki Magyarország a háborúból úgy, hogy elkerülje a német katonai megszállást, amelynek veszélyére utaltak előjelek. A Kállay Miklós vezette kormány az angolszász erők balkáni partraszállásában bízva, azok közeledésekor lépett volna ki a német katonai szövetségből. Erről titokban tájékoztatta is a briteket.
Bár a miniszterelnök tisztában volt azzal, hogy Magyarország nem számíthat a győztesek közé, de remélte, hogy a teljesen vesztesek közé sem sorolják, és a bécsi döntésekkel visszakapott magyar területeknek legalább egy része megmarad.
Hogy mire alapozta ezt a reményt, azt egy hosszú titkos levélben foglalta össze, amelyet Kállay 1944. március 1-én írt a semleges országokban dolgozó magyar nagyköveteknek, nem tudva arról, hogy 1943 novemberében, Teheránban a későbbi győztesek már megegyeztek Európa érdekszférákra osztásában.
A Rubicon jubileumi számában Szakály Sándor közli ezt a levelet, és a stúdióbeszélgetésben hozzátette, hogy nem volt egészen megalapozatlan Kállay reménye, ha összevetjük: mi mindenben különbözött a magyar politika más, németek megszállta országokétól. Nemcsak a szövetséges Szlovákiát és Romániát említve, de az olyanokat is. mint Dánia, Franciaország vagy éppen Norvégia, amelynek vezetője: Quisling ennek a készséges együttműködésnek a jelképe is lett. Például Magyarországon a háború éveiben is, egészen 1944. március 19-ig, a háborút megelőzően választott pártok változatlanul működtek, az ellenzékiek sem voltak betiltva, képviselői ott ültek az országgyűlésben. Ez egyáltalán nem volt jellemző a fenti államokban.
A magyar zsidóság helyzete is összehasonlíthatatlanul kedvezőbb volt, mint a hozzánk menekülő lengyel és szlovák sorstársaiké, mert az egyes területeken bevezetett numerus clausus ellenére a fenti napig teljes személyi és vagyoni biztonságban élhettek. A zsidóság vezetői maguk is azt kérték a Kállay Miklóssal folytatott beszélgetésekben, hogy kompromisszumok árán is, de tartsa az ország határain kívül a németeket, különben nekik végük.
Nem volt egyszerű politikai művelet a tengelyhatalmi szövetséghez tartozni és a megszállást elkerülve megőrizni a relatív függetlenséget. Az első ilyen próba 1938-ban volt Kielben, ahol a német hadiflotta bázisán Hitler, uralkodóknak járó külsőségek között fogadta a Horthy házaspárt. Abban bízva, hogy a magyar külpolitikát Trianon óta meghatározta a revízió igénye, azt ajánlotta a Führer, hogy Magyarország vegyen részt a Csehszlovákia elleni katonai fellépésben, sőt a magyarok tegyék meg az első lépéseket, hogy aztán a német haderő a béketeremtés jelszavával vonulhasson be.
Ezért felkínálta Szlovákia egész területét Magyarországnak. Horthy azonban kormánya nevében visszautasította az ajánlatot, még e vágyott cél érdekében sem vállalta a háborút kirobbantó provokátor szerepét jelentő fegyveres agressziót, inkább megvárta a nemzetközi választott-bíróság által hozott ún. bécsi döntést.
Hitler és a náci vezetők bizalomvesztése Horthy iránt ettől kezdve fokozódott, és a Kállay-kormány idején tetőzött a zsidókérdés „megoldatlansága” és a nyugati kapcsolatok keresése miatt.
A katonai megszállást Hitler azonban 1944. március 19-ig halogatta, tartva attól, hogy egy ilyen drasztikus megoldás belső feszültséget válthat ki az országban, lekötve a németek számára egyre nélkülözhetetlenebb magyar katonai erőket és gazdasági forrásokat, amelyekre szükség van a keletről közeledő szovjet Vörös Hadsereg visszatartásában. A döntő nap eseményeit, következményeit, szereplőit, a kor iránt érdeklődő olvasók számára is megannyi új részletet feltárva mutatja be a Rubicon 117 oldalon gazdag fotóanyaggal.
A 400. jubileumi szám második része: az 1989-ben, a rendszerváltozáskor alapított lap első számának reprintje, ami akkor terjedelemben hatoda volt a mainak, de célja és főszerkesztője: Rácz Árpád azonos maradt. Az akkori folyóirat egyetlen témája 1956 volt. Erről, valamint Nagy Imre mai megítéléséről is szó volt a stúdióbeszélgetésen. Nánay Mihály kérdésére Szakály Sándor saját személyes véleményét úgy foglalta össze, hogy Nagy Imre kitörölhetetlen szereplője a kornak, de nem ő a forradalom. A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöki posztját 1953-55 között töltötte be először, és mert ez a két év fellélegzés volt a diktatúrában, visszatérését követelte 1956. október 23-án a Parlament elé vonuló tömeg.
Nagy Imre nem állt az események élére, de követte az utca követelését. Elképzelése a forradalom győzelme esetén sem haladta meg egy többpárti, de továbbra is szocialista országét, amelyben bizonyára egy megreformált szocialista párt vezetője lett volna.
Életútját részletesen be kell mutatni, megismertetni és értékelni azt, hogy amikor a nemzet és az eszme között kellett választani, ő a nemzetet választotta. Ezért személye megkerülhetetlen és tiszteletre méltó.
Cservenka Judit/Felvidék.ma
