Bő egy hét múlva újra élettel telnek meg az iskolák. A vakáció úgy elsuhant, hogy szinte észre sem vettük. Mi tagadás, kevés gyerek számolja a napokat a tanévnyitóig, a legtöbben inkább újra szeretnék kezdeni az egész szünidőt. Kinek van kedve megint korán kelni, délutánonként pedig leckét írni?
Az iskolákban már javában folyik a készülődés, hogy szeptember 5-től minden flottul működjön. Remélhetőleg a pedagógusok is pihentek a nyáron, hiszen rájuk is tíz kemény hónap vár, akárcsak a diákokra. Lehet, hogy néhány iskola meg is szépült a hosszú szünidő alatt – talán több helyen kifestették az osztálytermeket, vagy nagyobb felújításokat végeztek.
Augusztus vége felé a legizgatottabbak természetesen a kiselsősök. Nekik valami egészen új kezdődik, olyan világba csöppennek bele, amiről eddig legfeljebb csak halvány fogalmuk volt. Mások, testvéreik elbeszéléséből sejthetik csupán, milyen is az, amikor egyszer csak megnyílik előttük ábécéország kapuja. Még nem tudják, hogy próbák sorozatát kell kiállniuk addig, amíg úgy fog siklani a ceruza és a toll a papíron, hogy a végeredmény ne macskakaparás legyen. Bizony sok munka, néha könnyek kellenek ahhoz, hogy hónapról hónapra haladjanak. Ők még nemigen értik, hogy a tudás hatalom. Nekik még éppen elég, ha össze tudják olvasni a betűket és azokból értelmes szavak kerekednek.
Sok mindentől függ, hogy afféle szivacsként mennyit tudnak magukba szippantani a tananyagból. Születnek egy bizonyos intelligenciával, adott és fejleszthető képességekkel. Van, aki szinte bármire képes, minden különösebb megerőltetés nélkül, míg másoknak az egyesért keményen meg kell küzdeniük. De egy dolog tagadhatatlan. Mindegyikükben ott rejtőzik a gyémánt. Csak meg kell találni és ki kell csiszolni. Hogy ragyoghasson!
Hát ez lenne a pedagógusok feladata. Megtalálni, felkutatni minden gyerekben – külön-külön – azt, amiben ő igazán jó, valóban sikeres lehet. Amiben milliók közt az egyetlenegy. Így szólhatna az iskola arról, amiről kellene. Az életre nevelésről. Így lehetne a második legjobb hely az otthon után. Így érnénk el azt, hogy minden gyerek imádna iskolába járni, és tanítóját szeretné és tisztelné. A gyermekeknek szárnyakat kell adni, hadd repüljenek!
Vannak országok, ahol a pedagógusok és iskolák nagymesterei a motiválásnak. Ahol a szülői értekezleten, amelyen a szülőn és a pedagóguson kívül a gyermek is részt vesz – elvégre demokrácia van –, csak dicsérő szavakat hallani a tanítótól. Nem azt emeli ki, amiben gyengébb a diák, hanem azért magasztalja, amiben kiemelkedő. Nem csoda, ha egy ilyen hármas „csúcstalálkozó” után a gyermek és a szülő egyaránt tíz centivel a föld felett lebeg. Megsimogatták a lelküket.
Ha valami, hát az lehet egy iskola minősítő bizonyítványa, hogy volt diákjai mire vitték az életben. Hogy kiből lett feltaláló, híres üzletember, netán remek műbútorasztalos. A sikeresség igenis mérhető. A volt diákok boldogulása a legjobb tükör, amibe nálunk egyelőre még csak nagyon kevés iskola és pedagógus nézhet bele nyugodt lelkiismerettel.
