Nagybalogon 15 év óta emlékeznek meg a málenkij robotra elhurcoltakról. Még időben sikerült felkutatni az elszenvedőket, s tiszteletükre a temetőben emlékművet avattak, ahol azóta évente összegyűlnek január 18-a körül.
Hetvenöt éve, 1945. január 18-án indult el a begyűjtés, majd a transzport. A szovjet hadsereg katonái összeterelték a falu fiatalságát, 16-tól 45 éves korig, és fegyveres kíséret mellett útnak indították őket Miskolc felé. Úgymond romeltakarításra vitték őket, de sokak estében több éven át tartó bányai kényszermunka lett belőle a Donyec-medencében.
Azóta már csak egy túlélője van a borzalmaknak özv. Geskoné Simon Ilonka néni személyében, aki 94 éves, s egészsége már nem teszi lehetővé, hogy eljöjjön Nagybalogra.
Sok hozzátartozóban azonban elevenen élnek a több éve elmondott történetek, személyes élmények.
Nagybalogon Koós István és párja, Molnár Jolán nyugalmazott pedagógusokként végigjárták a községet, interjúkat készítettek, dokumentumokat, képeket, neveket gyűjtöttek. Ebből 2006-ban a Rákóczi Szövetség Balogvölgyi Helyi Szervezetének a kiadásában megjelent a Nagybalogi tragédiák című könyv.
A helyi emlékezést segíti a Hagyományok és Értékek Polgári Társulás kiadásában 2018-ban megjelent „Málenkij robot” Gömöriek a szovjet lágerekben című vaskos könyv, melyet az uzapanyiti Lehotai Aladár jegyez.
A Nagybaloggal szomszédos községből, Uzapanyitról is bekerültek páran az elhurcoltak közé. A férfiak a fronton voltak, így főképp a nők és a fiatal suhancok kerültek a listára. Nagybalogon a Majoros-féle házban, Uzapanyiton a Szentmiklóssy-kastélyban kellett jelentkezniük a kiszemelteknek.
„A rendelet úgy szólt, hogy Miskolcon fognak romokat eltakarítani két héten keresztül. Vigyenek magukkal élelmet, 3 váltás ruhát, 2 pár cipőt, takarót, evésre szolgáló edényt. Aki nem teljesíti a parancsot, főbe lövik a családtagjaival együtt. Ilyen fenyegetés mellett senki nem mert ellenszegülni” – emlékeztetett Lehotai Aladár.
Nagybalogon 136 főt gyűjtöttek be, Uzapanyiton 17 személy jelentkezett.
E sorok írójának nagymamáját, Demeter Sárikát egy jó tanács mentette meg, miszerint édesanyja tekerje be nagykendőbe és színleljék, hogy beteg, így őt otthon hagyták. Lehotai Rózsa pedig összeesett.
A két csoport január 19-én Szemszúrón találkozott, gyalog terelték őket, estére értek Putnokra, az éjszakát a közgazdasági iskola földszintjén töltötték. Másnap alkonyatra jutottak el Miskolcra, a Zsolcai kapu 32. szám alatt volt a csendőrparancsnokság épülete. Ez volt a gyűjtőhely, ahová a Sajó völgyéről, Abafalváról, Szentkirályról, Hubóról, Sajólenkéről, Kövecsesről, Sajórecskéről és Serényfaláváról is érkezetek további áldozatok.
Mindannyian az NKVD rendszerének áldozatai lettek. Hamar kiderült, hogy szó sincs romeltakarításról, hadifoglyokká váltak, s úgymond jóvátételi munkára vitték őket marhavagonokban Oroszországba, a mai Kelet-Ukrajnába.
A mieink Alcsevszkbe, korabeli nevén a vorosilovszki Vorosilovka és Delta bányatelepeinek lágereibe kerültek. A poklok poklát járták meg, s amikor több év múlva hazatértek, nem mertek nyilvánosan beszélni a történtekről. Családi körben azért csak szó esett a lágeri körülmények túléléséről, a táplálkozás, öltözködés nehézségeiről.
A szerző gyerekkorától hallotta ezeket a hátborzongató történeteket, az embertelen bánásmódot, a szökéseket, jó esetben a szabadulást és a hazatérést. 2011-re érett meg benne az elhatározás, hogy felkeresi a borzalmak színhelyét. A túlélők elbeszélései alapján egyedül vágott neki az ismeretlennek, saját kezűleg készített térképek és jólelkű helybeli lakosok segítették az útján.
Odakint még ma is emlékeznek a magyarokra, akik a fákat ültették, épületeket, utakat építették. Lehotai Aladárt a bizalmukba fogadták, megmutatták neki a temetőket, a lágerek helyeit, a bányákat. Nagyon sok fénykép készült, amelyekből egy válogatást bekerült a „Málenkij robot” Gömöriek a szovjet lágerekben című könyvbe is.
A könyv vetített képes bemutatójára Nagybalogon a Csemadok helyi alapszervezetének a szervezésében a gyülekezeti teremben került sor 2020. január 18-án. Itt a vendégeket Pál Gabriella üdvözölte, a temetőben Gebe László helyi lelkész mondott beszédet a koszorúzás előtt. Közreműködött a Szivárvány Énekkar. Koós István nyugalmazott pedagógus köszönetet mondott Lehotai Aladárnak a kutatómunkáért és a feltártak publikálásáért.
Az asztalon egy orosz Wolf-lámpa égett, a szép számú közönség körében az egyik internált személy nyilvántartási lapja és egy munkakönyv járt kézről kézre. A képek peregtek a kivetítőn. A fa pattogása hallatszott a kályhában. Egy-egy pillanatra mindenki beleborzongott az egykori fogcsikorgató hidegbe és embertelenségbe, amit eleinknek át kellett vészelniük.