Múzeum helyett az ócskavasban végezte… Nemrégiben a szlovákiai lapok úgynevezett kis színes hírei között szerepelt többek között egy rövid megemlékezés arról, hogy 1930. október 19-én Komáromban vízre bocsátották Csehszlovákia első és egyetlen hadihajóját, a President Masaryk névre keresztelt dunai őrhajót, azaz monitort.
A korabeli mércével is rendkívül korszerűnek mondható hajót az abban az évben szlovákiai körutazást tevő első csehszlovák köztársasági elnök tiszteletére Tomáš Garrigue Masarykról (1850-1937) nevezték el. Egyes források – szerintem helytelenül – azt is tudni vélik, hogy a névadó e jeles alkalomból személyesen is jelen volt Komáromban, ennek azonban a korabeli helyi sajtóban semmilyen írásos nyoma nem található, s gyanítom, hogy a cseh forrásokból ferdült a dolog „az elnök szlovákiai látogatása tiszteletére” helyett „az elnök jelenlétében”-re. S bár nem kerek évfordulóról van szó, nézzük mégis a történelmi tényeket.
Az Osztrák-Magyar Monarchia romjain létrejött Csehszlovák Köztársaság megalakulása óta fenyegetettnek érezte magát a Duna túlsó partjáról, s így francia mintára igyekezett kiépíteni a folyam közös szakaszán egy mini erődrendszert, afféle csehszlovák Maginot-vonalat. Ám amíg Magyarország rendelkezett viszonylag erős dunai flottillával, a csehszlovák utódállam a Duna Pozsony és Párkány közötti szakaszán a vízen igencsak gyenge erőket vonultathatott fel. Az Ausztriától örökölt két kivénhedt monitort még a húszas évek végén kivonták a hadrendből és ócskavasba küldték, így nem maradt számukra csak néhány szerény képességű elavult őrhajó, szállítóhajó és aknaszedő hajó. Az erőket kiegyenlítendő tervbe vették egy korszerű monitor felépítését és hadrendbe állítását. Hamarosan megszületett a rajzasztalokon egy korszerű folyami hadihajó terve, amelynek mintájául az osztrákok Wels monitora szolgált. A hajó felépítésével az 1898 óta működő komáromi hajógyárat bízták meg, amelyet akkor a Škoda Művek béreltek az államtól. Végre 1929 szeptemberében megindulhatott Komáromban a munka, ahová Kladnóból megérkeztek a Poldi Művek hengerelt acéllemezei, a pilzeni anyavállalattól a gépi berendezés és a hamburgi Zeise vállalattól megrendelt hajócsavar. A komáromi hajóépítőket dicséri – sokukkal évtizedekkel ezelőtt még én is beszéltem -, hogy 1930. október 19-én már a Duna vizén ringott a hajótest és 1931. október 27-én teljesen elkészült a President Masaryk. A hajóregiszterbe a következő főbb adatokat jegyezték be róla: vízkiszorítása, azaz súlya 214 tonna, hossza 47,5 méter, szélessége 6 méter, merülése 1,07 méter, két gőzturbinájának a teljesítménye 2300 lóerő, sebessége 31 km/óra, fedélzeti péncéllemeze 10 mm, a hajótest oldallemezei 5 mm-esek, 38-46 főnyi személyzet szolgálhatott a hajón, amelynek fegyverzetét négy darab 66 mm-es ágyú és négy nehézgéppuska alkotta. A gyakorlati próbák során azonban meglehetősen komoly, részben tervezési hiányosságokra is fény derült, s így csak azok eltávolítása után érte el a hajó a tervezett műszaki mutatókat, majd a hadsereg 1932 augusztusában átvette és hadrendbe állította. Csehszlovákia Komáromban épült büszkesége – a történelem szeszélyes fordulata folytán – nem sokáig szánthatta piros-fehér-kék lobogó alatt a Duna vizét. Az ország széthullását követően még 1939-ben Németországé lett és a Nibelung-énekek egyik mitikus hőséről, Rüdiger von Bechelaren őrgrófról nevezték el. Anyakikötője 1941-től Linzben volt. A Bechelaren részt vett a Jugoszlávia elleni hadműveletekben, és két év elteltével visszarendelték Linzbe, ahol számottevő korszerűsítésen esett át. Felépítményéről eltűntek a kémények, a kazánokat és gőzturbinákat is kiszerelték, majd kapott a hajó két, egyenként 1800 lóerő teljesítményű, tengeralattjárókon alkalmazott MAN dízelmotort. Az eltávolított felépítmények egy részének a helyén, a gépház fölött felszereltek rá egy négycsöves 20 mm-es légelhárító ágyút, eltávolították a hajóorrból a géppuskatornyot, majd 1944-ben ismét az Al-Dunára rendelték, ahol az április 5-ről 6-ra virradó éjszakán egy szovjet légitámadás folyamán károkat szenvedett. Kijavításukra ismét Linzbe ment a hajó, ahol a 66 mm-es ágyúk, amelyekhez már elfogytak a lőszertartalékok, átadták a helyüket két 88 mm-es ágyúnak, amelyeket a tengeralattjárókon is alkalmaztak. Egy ideig Visegrád környékére rendelték, majd Budapest védelmében használták a németek. Az ex-president-Bechelaren ágyúi utoljára Melknél szólaltak meg, ahol tűzpárbajt vívott a szovjet dunai flottilla hajóival. Ezt követően legénysége 1945. május 11-én Linzben megadta magát az amerikaiaknak. Nem egészen két év múlva Csehszlovákia visszakapta az erősen megtépázott hajót, amelyet a javítások után 1951-ben ismét átvett a csehszlovák hadsereg. Még 1955/56 fordulójáig szolgált a Dunán, amikor ágyúitól és gépi felszereléseitől megfosztották és átadták civil szolgálatra. Mivel új gazdái nem sok hasznát vették, idővel a komáromi új hajógyárba vontatták, ahol 1978-ig kikötői pontonként szolgált, itt jómagam is gyakran jártam a jobb sorsra érdemes rozsdamarta hajótesten. Emlékszem, Massányi Lajos mérnök, a hajógyár szervezési osztályának a vezetője hosszú időn át szorgalmazta, hogy létesítsenek a városban egy hajózástörténeti múzeumot. Ötlete és kezdeményezése azonban sajnos süket fülekre talált. A President Masaryk – már ami még megmaradt belőle – végzete 1978-ban teljesedett be, amikor a vállalat vezetése engedélyezte az ottani ifjúsági szervezetnek a hajótest elbontását. Az ócskavasért szerény összeggel gazdagodott az ifjúsági szervezet pénztára, mi pedig egy értékes hajózástörténeti rekvizitummal lettünk pótolhatatlanul szegényebbek. A hajó, amely Komáromban született, oda is tért vissza a rozsdatemetőbe…
(A képek kattintással nagyíthatók!)
Németh István, Felvidék.ma
Fotók: a szerző archívumából
