Nemzeti ünnepünkön, augusztus 20-án, 18.00 órai kezdettel került sor az ünnepi magyar szentmisére a pozsonyi koronázódómban. A szentmise főcelebránsa Molnár Tamás atya volt. Orgonista és kántor: Pálmai Árpád egyházzenész. Az alábbiakban Tamás atya homíliájának szövege olvasható.
Kedves ünneplő testvérek!
Pozsonyban, az egykori koronázóvárosban, annak is koronázódómjában gyűltünk ma össze Szent István királyunkat ünnepelni. Abban a városban, mely magyar nemzetünk eddigi történelme során a leghosszabb ideig, három és fél évszázadon keresztül volt Magyarország fővárosa. Abban a városban, mely egykor a Pozsonyi Vármegye székhelyeként fontos nyugati bástyát is jelentett, de ahol most is elmondhatjuk azt a fohászt, amit néhány héttel ezelőtt, közösségünk erdélyi zarándoklata és körútja alkalmával, közel ezer kilométerrel arrébb, a keleti végeket jelentő történelmi Csík Vármegyében fekvő Gyimesbükk templomában találtam:
„Istenünk, köszönjük a csodálatos paradicsomi otthonunkat! Add, hogy boldogan és hálaadással éljünk a nekünk szánt javakban és időben, másokat is részesítve a Tőled kapott javak gazdagságából!”
Csodálatos érzés volt a sok kilométernyi utazást megtéve olyan imakártyára bukkanni, melyen a fohász elolvasásához és megértéséhez sem idegennyelvi tudásra, sem tolmácsra nem volt szükség, melyet nem mesterséges intelligencia fordított át, hanem az ott élők anyanyelvén íródott, mi pedig ugyanúgy az anyanyelvünkön olvashattuk, de még a szívünkkel is értettük.
„Gyimesbükkiek!” – szól a felszólítás a szóban forgó lapon. De nyugodtan behelyettesíthetjük: Pozsonyiak! Csallóközcsütörtökiek! Egyházfaiak és Hegysúriak! Rajkaiak!… S még hosszasan folytathatnánk a sort, mindannyian saját falunkat, városunkat elképzelve:
„Fáradozzunk azon, hogy a községünk, családjaink, munkaközösségeink egységének kévéjét senki és semmi meg ne bontsa!”
Majd e felszólítást az isteni áldás kérése követi, mely szintén mindannyiunk fohásza lehet: „Istenünk, áldd meg vidékünket, világosítsd meg értelmünket, hogy felismerjük a nekünk adott ajándékok egyediségét és sokaságát, amikkel elárasztottál! A Boldogságos Szűzanya közbenjárására add, hogy legyenek hős anyáink, akik elkötelezettek az ima, munka, alkotás, művelődés iránt, és másokat is tanítani és segíteni akaró erővel bírnak!”
Csángó magyar testvéreinknek, kiknek imáját felidéztük, hálánk jeléül a mi közösségünk által megfogalmazott imakártyából is küldünk a következő napokban. Nekik sem kell hozzá tolmácsot keresni, s hiszem, hogy a szívükkel is érteni fogják üdvözletünket.
„Imádott Jézusom! Lábunk együtt járjon… Uram, áldd meg saját nemzetünket és a minket körülvevő nemzeteket, a Nagyboldogasszony oltalmába ajánlott népek minden tagját, minden családját… Add, hogy a már megünnepelt budapesti Eucharisztikus Kongresszus a világ lelki megújulására szolgáljon…”
– bizonyára sokak számára ismerős mondattöredékek. Ismerős is lehet, hiszen az elmúlt napokban sok helyszínről bekapcsolódva egy nagy lelki ima-családot alkotva imádkoztuk többek közt e fohászokat is a mai ünnepre felkészítő kilencedünkben. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy megköszönjem minden kedves imádkozó testvérnek, családnak, közösségnek, határon innen, illetve határon és tengeren túl, hogy csatlakoztak ehhez az imahadjárathoz is.
Az ima nem akad el államhatárokon, nem számítanak a kilométeres távolságok, épp ellenkezőleg: az ima összekapcsol, közelebb segít – s nem csak egymáshoz, de Istenhez és önmagunkhoz is. Az ima sok mindent segít áthidalni, az együtt és egymásért mondott ima segít megtapasztalni a testvéri összetartozás örömét, de annak óriási erejét is.
„Legyünk mi most az imádság nemzete! Ha újból megtanulunk imádkozni úgy, ahogy eleink imádkoztak, lesz honnét erőt és bizalmat merítenünk”
– fogalmazott Mindszenty József néhai bíboros, hercegprímás. Szülőktől, nagyszülőktől, dédszülőktől, egy évezrednyi szenttől, Szent István királytól volt, van alkalmunk tanulni. Szűz Máriának ajánlott népként nem szabad nem megtanulnunk imádkozni! Nem szabad nem megtanítani a gyermekeket, az unokákat, a dédunokákat, vagy akár – ugyanis ez utóbbi is megtörténhet – a szülőket, nagyszülőket, dédszülőket imádkozni, azaz beszélgetni a Jóistennel, hálát adni Neki annyi mindenért!
Enélkül az életünk csak homokra épített ház lesz. Ima nélkül a család ingatag alapja is nagyon könnyen és talán gyorsan megmutatkozik. Egy ima nélküli közösség az ostoba ember építkezését utánzó próbálkozás marad csupán. Az „ima-partnert”, az Istent megtagadó népként nem lehet kiállni az idők viharait, s aztán egyáltalán nem kell meglepődni azon, ha egyszer csak minden összedől és romhalmazzá válik.
Ünnepelni gyűltünk össze, megerősödni, hogy új lelkesedéssel élhessünk tovább. Épp ezért lelki tarisznyánkba nem a csüggedés és félelem, de nem is az elkényelmesedés és közömbösség kell, hogy ma kerüljön. Nem kiszikkadt, hanem lángoló keresztény magyar szívvel kell már e templomból kilépve tanúságot tennünk, találkoznunk, mennünk, úton lennünk, Szent István király példája szerint másokat is Égi Édesanyánkra bízva és rájuk is az Úr áldását kérve helyesen élnünk!
Ki-ki a maga helyén. Kinek itt, kinek a mai határok valamelyik túloldalán, kinek tán ezernél is több kilométerrel távolabb… S hogy ezt a küldetést mindannyian magunkénak tudhassuk, engedjék meg, hogy egyik jó lelki barátom, aki már több alkalommal is volt közösségünkben, Fábry Kornél püspök atya múlt évi Szeretetláng Fesztiválon elmondott szavait idézzem. A hallgatóságra bízta szavai megítélését, magam is ezt teszem, most, hogy szó szerint idézem:
„Anthony Parankimalil atya, Szent Vincés rendi szerzetes éppen a szívünknek nagyon fájó trianoni döntés évfordulója idején járt Magyarországon. Ez a diktátum igazságtalan volt és tudjuk, mennyit szenvedett tőle a népünk. Anthony atya azonban nagyon érdekes dolgot mondott:
„Trianonnak helye van Isten tervében!” És most szeretnék egy szinttel magasabbra lépni, hiszen szellemi harcról beszélünk. Anthony atya azt mondja, ne szomorkodjunk Trianon miatt, mert ez Isten titokzatos tervének része volt azért, hogy a körülöttünk élő népek megmeneküljenek. Azt mondja, hogy a nagyobb leszakított részek öt országhoz kerültek, és ez olyan, mint Krisztus öt szent sebe. Ezért ki-ki aszerint, hogy melyik országba került, imádkozzon a népért, amelyik ott él.
(…) Mi, magyarok imádkozunk, közbenjárunk másokért, és hogyha erről az oldalról közelítjük meg Trianont, akkor ez egy misszió. Hiszen az ősegyházat is üldözték; ha nem így történt volna, a kereszténység megmaradt volna lelkes krisztushívők kis csoportjának Jeruzsálemben, aztán lassan kihaltak volna. Mivel azonban üldözték az egyházat, a keresztények hirdették Krisztus örömhírét mindenütt, ahova elmenekültek. Így terjedhetett el nagyon gyorsan a kereszténység. Éppen így mi is, ha elkezdünk imádkozni a körülöttünk levő népekért, az egységért, akkor valami csodát fogunk megtapasztalni.
Erdő Péter bíboros atya 2023. augusztus 20-án azt mondta: „Van egy álmom, hogy Európa népei békében, szeretetben élnek együtt.” Ennek az az első lépése, hogy elkezdjünk imádkozni egymásért. Erre intett bennünket Anthony atya is. Isten a lelkek javát nézi. Anthony atya azt mondta, hogy Magyarország „csak” földi területeket vesztett (és, teszem hozzá, hogy ez sok lelki sebet, szétszakított családokat, kisebbségi sorsot hozott magával, ami miatt jogosan érzünk fájdalmat), de a mi hazánk a mennyben van – mondja Anthony atya. Minél többet imádkozunk másokért, annál áldottabbak leszünk mi magunk, és így menekül meg az egész magyarság is. Mondja mindezt Anthony atya, Indiából” – eddig az idézett szakasz Fábry Kornél püspök atya Szeretetláng Fesztiválon elmondott múlt évi gondolataiból, melyek immár az „Egység-imáról” szóló könyvében is elolvashatók.
István király fiához, Imre herceghez intézett Intelmeiben a tíz fontos pont egyike az imádság megtartásáról szól:
„A folytonos imádkozás: a bűnöktől megtisztulás és feloldozás. (…) Imádkozz azért is, hogy a tétlenséget, tunyaságot elkergesse tőled, megajándékozzon az erények összességének segedelmével, s így legyőzhesd látható és láthatatlan ellenségeidet”
– buzdít minket is első szent királyunk.
A Ferenc pápa által meghirdetett Imádság Évében járunk, ezzel készülünk a 2025-ös jubileumi Szentévre. Ha magunkkal visszük erről az ünneplésről is az imádság fontosságának gondolatát, ha most is futótűzként szétvisszük az imával kapcsolatos tapasztalataink örömét, ha a kiosztott imakártyák fohászait is hittel fogjuk imádkozni, ha imádkozó nemzet maradunk, ha másokért is imádkozó keresztényekként fogjuk élni a mindennapjainkat, akkor nem kell félnünk, hogy a szilárd alapot, a sziklát bárki vagy bármi kihúzza alólunk, sem látható, sem láthatatlan ellenség. Még történelmi törések, váltakozó ideológiák, hitüket vagy nemzeti önazonosságukat cserbenhagyó, vagy csupán közömbössé vált testvéreink sem tántoríthatnak el minket attól a missziós küldetéstől, hogy imádkozva imádkozni tanítsunk másokat, hogy együtt imádkozzunk megmaradásunkért és másokért is, hogy az ima szálaival összefűzve Istentől soha el ne szakadjunk, és Nagyasszonyunk és apostoli szent királyunk közbenjárását is kérve mind több halhatatlan lelket megmentsünk az örök boldogságra! Ámen.
Molnár Tamás homíliája 2024. augusztus 20-án a pozsonyi Szent Márton Székesegyházban.
